Növekszik az időskorúak kiszolgáltatottsága Magyarországon – erre utalnak az állampolgári jogok országgyűlési biztosához érkező panaszok. Szabó Máté ombudsman ezért is határozott úgy, az idősek jogainak érvényesülésére koncentráló átfogó vizsgálatba kezd. Az aktuális helyzet feltárása mellett arra is választ szeretne kapni, milyen foganatjuk lett azoknak az ajánlásoknak, amelyeket még elődje, Gönczöl Katalin fogalmazott meg az idősotthonokban élők jogainak érvényesülését vizsgáló 1998-as kutatás nyomán.
Idősotthonban
Horváth Szabolcs
A parlament által tavaly ősszel elfogadott idősügyi nemzeti stratégia szerint az idősek helyzete sok tekintetben kedvezőbb, mint amilyen sztereotípia velük kapcsolatban a társadalomban él. A 65 éven felüliek ingyenes utazása, az üdülési támogatások és kedvezményes belépők – a jelentés készítői szerint – „mind olyan intézkedések, melyek az idősek fogyasztási szintjét és életminőségét javítják”. A stratégia számos olyan statisztikai mutatót is közöl, amely azt támasztja alá, hogy a „60 pluszosok” helyzete számos szegmensben jobb az átlagnál. Körükben például alacsonyabb a szegénységi ráta (9 százalék), mint a teljes népességben (16 százalék), és az adatok nem támasztják alá azt a közkeletű vélekedést sem, hogy az idős emberek gyakrabban válnának bűncselekmények áldozatává, mint mások. „A 60 évesnél idősebb korosztály viktimizációs veszélyeztetettsége mintegy 30 százalékkal alacsonyabb a teljes lakónépességénél” – olvasható az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium nemrég nyilvánosságra hozott elemzésében, amely azonban arra figyelmeztet, hogy a szubjektív biztonságérzet felülírja a tényszámokat. Minél idősebb valaki, annál nagyobb benne a félelem, a szorongás a bűnözéstől, az áldozattá válástól.
Ha az időskorúakat nem homogén csoportként kezeljük, a kép már jóval árnyaltabb. Szociológiai kutatások sora bizonyítja, hogy az idős kor életminőségét döntően befolyásolja a nyugdíjassá válás előtti életszakasz. A korábbi munkahely (vagy éppen a munkanélküliség), a családi állapot mellett például erőteljesen determinálja az időskori élet színvonalát a lakóhely is. A városokban közismerten jóval egyszerűbb például az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele, mint a kistelepüléseken. Márpedig a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala adataiból kiderül, hogy minél kisebb lélekszámú a település, annál magasabb az ott élő idősek aránya. Az ötezer fősnél kisebb településeken élőknek például ma már a negyede 60 évesnél idősebb. Bár ők általában saját tulajdonú lakásban élnek, azok javarészt leromlott állagúak, illetve komfort nélküliek – 40 százalékukban például még mindig fával vagy szénnel fűtenek. A vidéken élők többségének továbbra is rosszak az orvossághoz jutási lehetőségei, a patikaliberalizáció nyomában járó hálózatbővülés ugyanis a nagyvárosokra koncentrálódott. A probléma súlyát jelzi, hogy a 70 éven felüli férfiak 72 százaléka, a nők 85 százaléka rendszeres gyógyszerfogyasztó.
Gyógytorna a Lukács fürdőben
Stiller Ákos
A több évtizede tartó népességfogyás és az, hogy az emberek átlagéletkora, ha lassan is, de nő, azt vetíti előre, hogy az idősebb generációk létszáma és aránya az évek múlásával számottevően növekedni fog (lásd ábránkat). Az ellátórendszer átalakulása nem követte azonban ezeket a demográfiai változásokat. Jelenleg mintegy egymillió olyan háztartás van, ahol nyugdíjas korú ember él egymagában. A 70 éves és idősebb korosztályba tartozók fele a mindennapi életvitelét akadályozó érzék- és mozgásszervi problémákkal küzd, ám a jelzőrendszeres házi segítségnyújtási rendszerbe csak egy százalékukat sikerült „becsatornázni”.
Az időskori ellátások fejlesztését már az 1998-as ombudsmani jelentés is kiemelt ügyként kezelte, ám – mint az Állami Számvevőszék egyik 2007-es felmérése megállapította – az önkormányzatok többsége még az alapigények felmérésével is adós. Az egy évvel később megismételt ÁSZ-vizsgálat a helyben elérhető alapszolgáltatások hiányosságaival is magyarázta, hogy tovább nőtt például a tartós bentlakásos ápolást nyújtó intézményekbe jelentkezők száma.
Ebben az ellátási formában jelenleg mintegy 50 ezren részesülnek, miközben minimum kétszer ennyi helyre lenne szükség. Hiába szerepelt a 12 évvel ezelőtti ombudsmani jelentés ajánlásai között, hogy az intézmények finanszírozásában a hosszú távú kiszámíthatóságot segítő lépésekre lenne szükség, a gyakorlatban az ellenkezője játszódott le. Miközben például az otthonok lakóival akár évtizedekre szóló megállapodást kell kötniük a fenntartóknak, az állami támogatások feltételei, összege, a jogszabályi környezet évről évre változik. Ahelyett hogy az állami, önkormányzati támogatások utóbbi években bekövetkezett csökkenését ellensúlyozták volna a magánbefektetőket ösztönző kedvezmények, a feltételek inkább nehezültek. Az állam például immáron második éve csak azoknak az idősotthoni gondozási költségeihez járul hozzá, akik igazolt módon legalább napi négyórás ápolásra szorulnak (HVG, 2009. április 18.).
Az idősek többsége persze nem akar intézménybe költözni. Az is bizonyított, hogy a szociális ellátások nagy része gazdaságosabban oldható meg a rászorulók saját otthonában, például úgy, hogy a családtagjuk ápolását és gondozását végző hozzátartozók támogatást kapnak e munkájukhoz. Bár az ápolási díjban részesülők száma 2000 óta megduplázódott, még így is csak 54 ezren vannak, akik a beteg családtag ápolásáért akár még az állásuk feladását is vállalták. Az ápolási díj – amit nem a betegnek, hanem az őt gondozó személynek folyósítanak – csak az alacsony keresetűek esetében pótolja az ápolás miatt kieső munkajövedelmet; maximális összege alig több mint havi 37 ezer forint. A folyósítás ideje ugyan nyugdíjszerző időszaknak számít, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a hozzátartozójuk tartós ápolása miatt otthon maradók munkaerő-piaci visszatérésének esélyei meglehetősen csekélyek.
DOBSZAY JÁNOS
