Tetszett a cikk?

Lehet-e párhuzamot vonni „Napóleon Lajos” államcsínye és aközött, amin a Fidesz nagy erőkkel munkálkodik? Hogyan kerül Alexis de Tocqueville az asztalra?

Feltűnő, bár nem egyedi jellegzetessége a magyar közgondolkodásnak és publicisztikának, hogy hajlamos a jelen történéseit történelmi példákkal, párhuzamokkal leírni és értelmezni. Ez sokszor tévútra vezet, a vitázók egy idő után már nem is a kortárs jelenség lényegi természetét taglalják, hanem egymás történeti paraboláit pocskondiázzák, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy vizsgálatuk tárgyát valahogyan belegyömöszöljék saját historikus értelmezésük kényszerzubbonyába.

Árpádtól Kádárig

Politikai jelenségek egyidejű értelmezése tényleg nem könnyű dolog, kellenek tehát a mankók. Ilyen mankó lehet a leíró politológia száraz eszköztára, valamilyen világmagyarázó ideológia, a vulgárlélektan vagy maga a történelem. Most éppen a fülkeforradalmi epocha, az új Fidesz-berendezkedés és az orbáni alkotmányozás követeli ki az újabb és újabb értelmezéseket. Születnek is történelmi párhuzamok szép számmal. Honfoglalás, honalapítás, reformkor, különféle nevezetes forradalmak az egyik oldalon, Horthy-korszak, késő-Weimar/kora-Hitlerei, ötvenes évek vagy kádárizmus a másikon. Lehet választani.

Mindazoknak, akik államcsínynek, „alkotmányos puccsnak” tekintik, ami a tavaly tavaszi választások óta történt – vagyis olyan túlzott, antidemokratikus, jogállamromboló hatalomkoncentrációnak, amely a válságos („zavaros”) helyzetet és a választói támogatást kihasználva egyetlen párt vagy egyetlen személy szinte korlátlan uralmát teremti meg, és közben minden potenciális ellenerőt maga alá gyűr vagy kiiktat –, nos, azoknak Louis Bonaparte, a későbbi III. Napóleon császár „Brumaire tizennyolcadikája” kézenfekvő analógiának tűnhet. (Aminek még kézenfekvőbb előképe pedig Napóleon Bonaparte 1799-es „valódi” Brumaire-je volt. De most hagyjuk Marx szellemes mondását a történelem megismétlődéséről előbb tragédia, majd komédia képében, mert az, hogy az emberiség nevetve venne búcsút múltjától, már akkor sem volt igaz.)

Meglehet, emiatt döntöttek úgy a Mozgó Világ szerkesztői, hogy itt az ideje Alexis de Tocqueville (1805–1859) terjedelmes levelezéséből éppen a „Kis Napóleon” 1851. december 2-i államcsínyére vonatkozó részleteket közölni. Mindegy is, mi a közlés oka, szerencsés az utókor, hogy a demokrácia kiváló teoretikusának kortársi értékeléseit olvashatja országa felbolydult politikai viszonyairól. Tanulságos, hogy a mai politikai elemzőktől elvárt hűvös tárgyilagosságnak, sokszor dühítő részvétlenségnek Tocqueville-nál nyoma sincs. A nem a nagyközönségnek szánt levelek indulatosak, szókimondóak és végtelenül keserűek. Az átalakulásnak ő ugyanis nem egyszerű szemtanúja, a meggyalázott szabadságot és a paródiává silányított demokráciát őszintén gyászolja – az ország veszteségei egyben személyes veszteségei.

Már csak bírósági értelemben sem viselkedhet érdektelen tanúként, a puccs napján – mint nemzetgyűlési képviselőt – preventív céllal őt is lecsukják, majd szabadulása után szakít a gyakorlati politizálással; ahogy írja, ahhoz már nem elég fiatal, hogy az új rezsimmel szembeszálljon, ahhoz meg már túl öreg, hogy hajbókoljon neki. Inkább visszavonul, és a kortársi élmények hatása alatt befejezi A régi rend és a forradalom (1856) című könyvét, Az amerikai demokrácia (1835–1840) mellett másik leghíresebb művét. Szóval ő is történeti analógiákat használ kora értelmezéséhez, ahogyan most közölt szövegeiben is többször hivatkozik a nagy francia forradalomra vagy I. Napóleonra.

Minden képzeleten felül

Amint ez az Ádám Péter válogatásában és fordításában közölt levélrészletekből kiderül, lesújtó véleménnyel van nemcsak a második császárságról, de a mindezt ellenállás nélkül elfogadó, sőt örömmel üdvözlő politikai közösségről is. Ismét igazoltnak tekinti sokat idézett véleményét, hogy a kézenfekvőnek tűnő hazugságot a közvélemény könnyebben elfogadja, mint a bonyolult, nehézkes igazságot. Íme, leveleinek néhány „áthallásos” vagy tán csak annak érzett passzusa:

„Fölösleges aggódnod, nem fogok konspirálni az új kormányzat ellen. Nem vagyok gyerek, van némi tapasztalatom a közügyeket illetően. És nem vagyok vak se, látom, hogy az államcsíny sikerült, hogy a bűncselekményt végrehajtották, ebbe – tetszik, nem tetszik – bele kell törődni. Azt is fölösleges mondanod, hogy a franciák többségét elégedettséggel tölti el az új rendszer, és nem nagyon érdekli, hogy tiszteletben tartja-e a törvényességet meg a szabadságjogokat. Ezzel már csak azért is tisztában vagyok, mert jól ismerem a mi fásult, korrupt és enervált honfitársainkat, és tudom, attól még nem esnek kétségbe, hogy szolgaságba taszítják őket, az viszont nagyon is fontos nekik, hogy garantálják anyagi jólétüket. […] Én azért vagyok kétségbeesve, […] mert azt kell látnom, hogy az úgynevezett »kiművelt és tisztességes« osztályok nem kényszerűen beletörődtek az előbbiek uralmába, […] hanem […] még örülnek is neki. Mert a franciákban annyira meggyöngült az erkölcsi érzék, hogy – ha biztosítják nyugalmukat és az árucikkeik kelendőségét – immár nemcsak a paraszt, a polgár meg a kereskedő mond le készségesen a szabadságról, méltóságról meg az ország becsületéről, hanem az úgynevezett nemzeti elit is, amelynek köreiben mindennap tapasztalom a jellemtelenséget és hitványságot” – írja bátyjának 1851. december 7-én, röviddel másfél napos fogsága után.

Majd egy hét múlva egyik barátjának: „A nemzet jelenleg betegesen retteg a szocialistáktól, és csakis arra vágyik, hogy újra jólétben élhessen. Ebben az állapotában egyszerűen nem képes, és – bár nem szívesen mondom ki – talán nem is méltó a szabadságra. Hiába is próbálnánk visszaállítani a demokratikus intézményeket, tehetetlenek vagyunk az uralkodó eszmékkel meg a közhangulattal szemben. A franciák már régen elfeledték, milyen is a bürokratikus katonai diktatúra [...], ebbe a nemzetnek most újra bele kell kóstolnia, de úgy, hogy ezúttal nélkülözi a nagyság meg a katonai dicsőség fűszereit. [Itt Bonaparte Napóleon uralmára utal. – Z. Zs.] Alaposan meg kell tapasztalnia a diktatúrát ahhoz, hogy merjen jobbat kívánni, és megértse: a jólétet, amelyet kerget, nem lehet a szabadságról meg az emberi méltóságról való lemondással megvásárolni.”

Angol fordítójának hasonlóképpen számol be az államcsínyt felszabadulásként megélő közhangulatról: „El voltam készülve minden bajra és szörnyűségre. De bármilyen sötéten láttam is a jövőt, az események minden képzeletet felülmúltak. Ami történt, azt így tudnám legtömörebben összefoglalni: a konzervatív párt a forradalmárok leggyűlöletesebb módszereivel torolja meg sérelmeit, és igyekszik eloszlatni aggodalmait. És csakugyan: ha ehhez foghatót keresünk, egészen a Népjóléti Bizottmányig meg a jakobinus rémuralomig kell visszamennünk a történelemben. De a Rémuralom a legalitás látszatát meg az emberi becsület minimumát legalább tiszteletben tartotta, ezek viszont semmit sem tartanak tiszteletben. […] Még ennél is fájdalmasabb látni, hogyan tapsol a nemzet nagyobbik része, és miközben annak örül, hogy végre ő az úr, észre se veszi, hogy rabláncra fűzik. Mindez napnál is világosabban mutatja, mennyire lezüllött ez a nép a Lajos Fülöp által meghonosított korrupt politikai rendszerben, meg azt is, hogy micsoda iszonytató félelmet keltett az esztelen februári forradalom ezekben az eltunyult emberekben, akik már bármit készségesen elfogadnának, bármit lelkesen támogatnának, feltéve, hogy a köreiket zavaró vagy fenyegető szocializmus szellemalakja minél hamarább eltűnjön a porondról. […] a mostani kormány […] kötve hiszem, hogy a közeljövőben megbukna, hacsak nem lesz önmaga a vesztének okozója. Bukásához az kell, hogy a túlkapások, a háborúk és a korrupciós ügyek elfeledtessék az országgal, hogy mennyire rettegett a szocialistáktól, ehhez azonban idő kell, nagyon sok idő.”

Rendszertartalékok

Sorolhatnánk még. De tán ennyi is elég ahhoz, hogy belássuk, az Orbán-kormány ellenfelei ma „történeti próféciaként” olvashatják Tocqueville mondatait. De vajon igazuk van-e? Nem kell ahhoz fideszesnek lenni, hogy ellenvetéseket fogalmazzunk meg. Hát hol volt itt nálunk katonai puccs, már katonánk se nagyon van. Vagy bebörtönöztek-e valakit a választások éjszakáján? Egyáltalán, a Fidesz egy fair választáson kapott legitim felhatalmazást a kormányzásra, és nem arról van szó, mint volt Franciaországban, hogy az észveszejtő adósságai miatt szorult helyzetbe került köztársasági elnök kínjában puccsot hajt végre, majd egy év múlva császárrá avanzsál.

Csakhogy az ellenzéki ellenvetések is plauzibilisek. Nyilván a viszonyok másak, mint az 1850-es Franciaországában, de a mai magyar helyzet mégiscsak sok mindenben analóg. Nem sittelték le ugyan még a politikai ellenfeleiket, de jó ideje azzal fenyegetnek, és láthatóan mindent követ megmozgatnak ennek érdekében. A fenyegetettség és a félelem magvait már elültették, ám a nép elégedett, mert kárörvendően az egykori hatalmasok kikészítésére számít, s nem látja, hogy közben az ő jogai is csorbulnak, szabadsága elpárolog. A mai vezetőknek nem kell az ódivatú XIX. századi karakánságtól tartani, ma már nem szükséges ahhoz deportálni, hogy mindenki tudja, mit tehet és mit nem, elég meglebegtetni egy APEH-ellenőrzést, s máris egészséges, optimista hangulatban épülhet tovább a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Ahogy Tamás Gáspár Miklós fogalmazott a készülő alkotmány „történelmi jelentősége” kapcsán: „Az új magyar állam nemcsak a kisebbségbe szorult magyar baloldalnak üzen hadat, […] hanem a magyarországi társadalomnak is, amelynek a rászoruló többségét az állam (jogokkal és méltósággal fölruházott) kényszerű ügyfeléből az állam kiszolgáltatott alattvalójává változtatja, miközben ezt a társadalmi többséget szándékairól elmulasztja tájékoztatni. Sőt: a médiapolitikájával elrejti a társadalom elől azt, amit tesznek vele. Az új rezsim hívei azt hozzák föl patrónusaik védelmére, hogy nem lövetnek, mi több: egyelőre megírhatjuk véleményünket a különösebb befolyás nélküli lapokban. Igazuk van. Erőszakra akkor volna szükség, ha a magyar emberek tudnák, mi készül” – zárul a filozófus cikke egyszerre vészjóslóan és csalódottan.

Tocqueville nem érhette meg a második császárság 1870-es összeomlását, nem csak azért, mert korán, ’59-ben meghalt. III. Napóleon rezsimjének ugyanis voltak tartalékai, és nem belső okok miatt roppant össze, társadalmi támogatottsága végig igen erős maradt, így valójában csak a poroszoktól elszenvedett megalázó, totális katonai vereség vethetett véget a „Nagy Napóleon” kis unokaöccse uralmának. A folyamatosan liberalizálódó rendszer éppen azért tudott sikeres lenni, mert az ígéretét, hogy „garantálja” a franciák folyamatosan növekvő jólétét, végig be tudta tartani.

Jóléti ígéretekből nálunk sincs hiány, ám a teljesítésük már más tészta. Ebben biztos nehéz lesz analógiát felfedezni a második császárság és a Fidesz-Magyarország között. Tanulság csak annyi, Tocqueville-t mindenképpen érdemes olvasni.

(Mozgó Világ, 2011/3)

Zádori Zsolt

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Az Európai Bizottság alelnöke szerint Orbán beteg demokráciát épít

Az Európai Bizottság alelnöke szerint Orbán beteg demokráciát épít

Révész Sándor: Ilyen az, amikor az ellenzék lemegy Orbánba

Révész Sándor: Ilyen az, amikor az ellenzék lemegy Orbánba

Már autóban is lehet vezetékes hajszárítót, porszívót használni – kipróbáltuk

Már autóban is lehet vezetékes hajszárítót, porszívót használni – kipróbáltuk