Magyar–orosz ingatlanügy: Rántotta Fabergé módra

Tudhatott-e 2005 őszén, a moszkvai magyar kereskedelmi kirendeltség (Kerki) értékesítési folyamatának kezdetén Székely Árpád akkori moszkvai magyar nagykövet az orosz kormány egy két évvel későbbi titkos döntéséről? A szerint ugyanis – mint az egyetlen, erről létező publikus és hivatalos dokumentum, az orosz legfőbb ügyészség 2013-as határozata idézi – „a Renova cégcsoporton keresztül” megvásárolják az épületet a „Magyar Köztársaságtól az Oroszországi Régiófejlesztési Minisztérium számára”. Tudhatta-e ezt a nagykövet az értékesítés 2008. évi befejezésekor? Tudhatta-e a nagykövet, hogy a belső orosz kormánydöntés valószínű célja: állami pénzből megtéríteni a Renova tulajdonosának, Viktor Vekszelbergnek azt a 100 millió dollárt, amennyiért az oligarcha 2004-ben, Putyin elnök nagyobb dicsőségére, megvásárolt a londoni Sotheby's aukciósháztól a szentpétervári Ermitázs múzeum számára kilenc darabot a külföldre került, híres cári Fabergé dísztojásokból? S ha mindezt tudta is Székely, kiiktathatta volna-e az orosz oligarchát az ügyletláncból? Elérhette volna-e, hogy az a tekintélyes summa, amit Vekszelberg az orosz kormány jóvoltából zsebre tett, miután a magyar államnak 23 millió dollárt fizetett a Kerkiért, amiért később 109 milliót kapott az orosz minisztériumtól, inkább a magyar állam költségvetését gazdagítsa?

Ház érték nélkül

A magyar Központi Nyomozó Főügyészség (KNYF) immár 6 éve munkálkodik azon, hogy közvetlen és közvetett bizonyítékokkal mindezekre a kérdésekre „igen” választ próbáljon adni. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a moszkvai nagyköveti posztot 2005–2008 között betöltő Székely Árpád, aki a Kerki-eladásról szóló szerződést a Renovával – pontosabban annak Luxemburgban bejegyzett leánycégével, a Diamond Airrel – a magyar állam nevében aláírta, a Külügyminisztériumtól kapott felhatalmazását túllépve különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettét követte el. Egyszersmind az is igazolódna, hogy a vádlottak padján ülő társai – mindenekelőtt Horváthné Fekszi Márta volt külügyi államtitkár, valamint a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) öt vezető munkatársa, köztük elsősorban Tátrai Miklós vezérigazgató és Császy Zsolt értékesítési igazgató – bűnpártolásban vétkesek, mert egymással összeszövetkezve, álpályázat szervezésével és okirat-hamisításokkal utólagosan leplezni igyekeztek Székely üzelmeit, és visszafordíthatatlanná próbálták tenni a magyar állam számára hátrányos ügyletet.

A Budapest Környéki Törvényszéken tavaly ősz óta zajló büntetőper bírája, Katonáné Gombos Ilona, aki november 25-ére ígérte az elsőfokú ítéletet, számos okból nincs irigylésre méltó helyzetben. Először is, senki sem tudja, hogy egyáltalán mennyit ért abban az időben a Kerki épülete. A vádhatóság koronatanúinak számító ingatlanbecslők értékelése már idén tavasszal nyilvánosan megbukott, amikor a szakértők a védelem és a bíróság kérdései nyomán ismerték el, hogy megbízójuk, a KNYF elhallgatta előlük az épület speciális jellemzőit. Nevezetesen azt, hogy egy 1973-as, jelenleg is hatályos magyar–szovjet államközi megállapodás szerint a Kerki alatti telek nem a magyar állam tulajdona volt, ezért nem lehetett belekalkulálni az ingatlanértékbe, s hogy az épület bármiféle más hasznosításához, illetve értékesítéséhez az orosz kormány jóváhagyása volt szükséges (HVG, 2015. április 11.). A nyáron a bíróság által felkért Mehrli Péter igazságügyi ingatlanszakértő jelentése ugyancsak kimondta, hogy az államközi szerződés korlátozásai következtében „az ingatlan a szabadpiacon nem volt értékesíthető”, és az orosz kormány hozzájárulási joga „biztosította számára a számításba vehető vevői kör korlátozását”. Ebből következően a szabadpiaci ár elvileg megállapítható ugyan, de az adott körülmények között semmi sem garantálhatta ennek az árnak az érvényesíthetőségét – jelentette ki a bíróságon a szakértő.

Öt lyuk a jogállamon

Nyilvánvalóan nehezíti a bíróság dolgát, ha egy nem jogállami körülmények között végbement ügyletet és annak felderítési körülményeit jogállami módszerekkel kell megítélnie. Aligha nevezhető például szokványos jogállami megoldásnak egy olyan bizalmas orosz kormányhatározat, amely a magyar és az orosz állam közötti üzletkötésbe egy orosz magánszemélyt iktat be, ám a határozat későbbi, nyilvános verziójából ez a fontos körülmény kimarad. Persze az sem, hogy az ezzel kapcsolatban indult oroszországi nyomozást 2014 januárjában bűncselekmény hiányában lezárták, ahogy azt a magyar bírósághoz államközi jogsegély keretében az orosz Legfőbb Ügyészségtől pár hete beérkezett dokumentum jelzi. Szintén kevéssé jogállami, ha az orosz kormány által kiválasztott vevő személyét, vagyis a Renova vásárlási jogát 2005 őszén nem másutt, mint az orosz titkosszolgálat főhadiszállásán közlik az eladóval, miként arról Székely Árpád a nyomozóknak és a bíróságnak is beszámolt. Igaz, az sem igazán jogállami, ha az ezen a megbeszélésen részt vett orosz személyek – bizonyos Komogorov és Usakov tábornokok – nevét és rangját a magyar nyomozó hatóság utóbb a kihallgatáson nem kívánja írásba foglalni, sőt a gyanúsított ez irányú kérését államtitoksértés vádjának pótlólagos kilátásba helyezésével együtt utasítja vissza.

Viktor Vekszelberg és Vlagyimír Putyin

AFP / Aleksey Nikolsky

Végül pedig az sem tekinthető a jogállamiság ékes bizonyítékának, hogy – mint a bíróságon kiderült – a KNYF a nyomozás jelentős részét a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalon (KEHI) keresztül egyszerűen „kiszervezte” a Sárhegyi és Társai Ügyvédi Irodának, amely a megbízást egy alkalmi külsősnek továbbította. Így bizonyos Pap Gergely ügyvéd tényleges felhatalmazás nélkül, a Külügyminisztérium által, kétes hitelességű személyes adatok alapján megkért orosz vízum birtokában utazott ki 2010-ben a moszkvai nagykövetségre, hogy ott jogszerű felhatalmazás nélkül a Kerki-eladással kapcsolatos iratokat gyűjtsön be és a Külügy által a jogaikról fel nem világosított munkatársakat „hallgasson ki”.

Hiányzó tanúk

Nem segíti az igazság feltárását az sem, hogy a Kerki-ügylet számos szereplője, lehetséges tanúja külföldi. Őket a bíróság – részben érthető okokból – vagy meg sem kísérelte beidézni, vagy ha meg is próbálta, az illetők ezt különféle okokra hivatkozva megtagadták. Így nem jelent meg a magyar bíróság előtt például Vlagyimir Putyin orosz elnök és Dimitrij Medvegyev kormányfő, sem az orosz titkosszolgálat Székely Árpád által megismert vezetői. A Diamond Air luxemburgi vagyonkezelője ügyfelének titoktartási érdekeire hivatkozva utasította vissza a bírósági idézést. Sikerült ugyan tanúként kihallgatni Göncz Kinga akkori külügy- és Veres János pénzügyminisztert, Székely és Fekszi, illetve az MNV-sek főnökeit, de mint kiderült, ők szinte semmit sem tudtak arról, amiről a bíróság kérdezte őket.

Határozottan jót tett volna az igazságügyi eljárásnak, ha beidézhető lett volna két olyan viszonylagos kulcsszereplő, akik időközben elhunytak. Az egyikük, Kiss Péter a Kerki-eladási folyamat 3 évének nagyobb részében a Miniszterelnöki Hivatal miniszteri rangú vezetője volt. Székely állítása szerint ugyanis a Gyurcsány Ferenc kormányfő által is szorgalmazott, a költségvetési szempontból igen problémás 2005-ös évben már kormányhatározatba is foglalt – majd a 2006. februári budapesti Putyin-látogatás után újabb kormányhatározatban megerősített – Kerki-eladást jórészt ő tartotta kézben, sőt az orosz titkosszolgálatnál maga sürgette a mielőbbi vevőkijelölést. A másikuk pedig Szűcs Pál, a Kerki akkori, 2009-ben autóbalesetben meghalt vezetője, aki a nagykövet állítása szerint – a Külügyminisztériumtól kapott pénzkeret híján – megszervezte, hogy a neves brit ingatlanbecslő cég, a Cushman and Wakefield moszkvai irodája 2005 őszén „barterben”, vagyis lényegében ingyen elkészítsen egy, a Diamond Airrel való üzletkötés során a magyar hatóságok számára irányadó becslést a Kerkiről. Az ebben szereplő mintegy 20 millió dolláros összeg a vörös posztó a KNYF szemében.

S persze az sem használ az igazságügyi esztétikának, hogy a bíróságon több tanú – alacsonyabb rangú pénzügyminisztériumi, illetve vagyonkezelői alkalmazottak – visszavonta vagy megváltoztatta a nyomozás során tett korábbi vallomását. Arra hivatkoztak, hogy annak idején nem voltak biztosak benne, tanúként vagy gyanúsítottként tekint rájuk a vádhatóság. Ez az aggodalmuk nem volt alaptalan, hiszen a Kerki-ügy valamennyi vádlottja is tanúként, vagyis a törvény által igazmondásra kötelezve kezdte, hogy az általa elmondottak után aztán a vádlottak padján folytassa.

Eltűnt a kár

Alig egy hónappal az ítélethirdetés előtt előadott perbeszédében a KNYF képviselője már gyakorlatilag visszavonult eredeti fő állításából, amely a Vekszelberg által az orosz államtól kasszírozott összegből levezetve azzal vádolta Székelyt, hogy az általa 2008 márciusában aláírt szerződéssel konkrétan 10,8 milliárd forinttól fosztotta meg szándékosan a magyar büdzsét. Utolsó perbeszédében az ügyész már egyáltalában nem jelölt meg forintban számszerűsített állami kárt. E különleges státusú ingatlan értékelésének lehetetlenségét alighanem belátva a fő vád most már inkább csak annyi, hogy a nagykövetnek „alkudnia” kellett volna az orosz állam által kijelölt vevővel, illetve meg kellett volna próbálnia közvetlenül, Vekszelberg kikapcsolásával nyélbe ütni az üzletet az orosz hatóságokkal. Ha pedig mindez nem megy, el kellett volna állnia az eladástól. Csakhogy a bírósági bizonyítás során kiderült: 2005–2006-ban a magyar Külügy- és Pénzügyminisztérium itteni orosz ingatlanok alatt lévő, de magyar tulajdonban álló telkek cseréjének felajánlásával valóban megpróbálta rávenni az orosz kormányt, hogy adja magyar tulajdonba a Kerki-telket és szabadítsa fel piaci értékesítésre az épületet, ezek az elhúzódó próbálkozások azonban Moszkvában süket fülekre találtak.

A moszkvai Kerki épülete

Bánkuti András

A magyar eladási szándékra a hivatalos válasz csak 2008 márciusában, a Külügyminisztériumba küldött orosz diplomáciai jegyzék formájában érkezett meg Budapestre. Moszkva közölte: egy 2008. február 27-én hozott nyilvános – ám a vevőt meg nem nevező – orosz kormányhatározat értelmében hozzájárulnak a Kerki tulajdonoscseréjéhez. Ezt a fejleményt napokon belül követte a szerződéskötés Vekszelberg cégével, majd az utóbbitól megérkezett a vételár a magyar államnak. Az ügyészség azonban váltig azon rugózik, hogy az államközi szerződésben szereplő orosz állami „hozzájárulás” kifejezés valóban a konkrét vevő kijelölésének jogát jelenti-e, miként a vádlottak értelmezték, vagy pedig kínált-e valamilyen nagyobb mozgásteret az eladó magyarok számára, hiszen „tudni lehetett, hogy az orosz állam mindenképpen meg akarja venni a minisztérium számára az épületet”. Erre hivatkozva a vádhatóság szerint vissza kellett-lehetett volna utalni a vételárat, semmisnek tekinteni a Vekszelberggel kötött üzletet, és tovább próbálkozni az oroszoknál a magasabb bevétel érdekében.

Attól eltekintve, hogy a szóban forgó években a magyar költségvetésnek inkább a minél gyorsabb pénzbevétel volt a prioritása, semmint a minél magasabb ár, a Kerki-ügylet véglegesítése pedig már így is közel három évbe telt, a bírósági eljárásban a védelem arra is rámutatott, hogy a magyar–orosz erőviszonyok fényében a további huzakodás aligha vezetett volna eredményre. Utóbbit alátámaszthatja, hogy hasonló magyar–orosz földtulajdonlási rendezetlenségek a mai napig fennállnak, s ezeken a jelenlegi magyar kormány sem tudott jottányit sem változtatni, de az állam még Vekszelberg cégét sem támadta meg, hogy feltűnő értékaránytalanság címén követelje, ami szerinte jár.

Álpályázat utólag

Miután a különösen jelentős vagyoni hátrány okozásának vádja erősen megingott, az ügyészség egyre inkább igyekezett arra az állítására helyezni a hangsúlyt, hogy 2008 márciusában a nagykövetnek még a miniszterétől kapott felhatalmazás alapján sem volt tényleges joga aláírni az értékesítési szerződést. Az ügyész szerint ehhez az állami vagyont általában kezelő MNV Zrt. engedélyére is szüksége lett volna, és ezt az engedélyt utólag, bűnpártolói révén szerezte meg. A vádhatóság kezére játszik a tény, hogy 2008 májusa és novembere között valóban furcsának tűnő eljárást folytattak le a vádlottak. Egy 2008. júniusi dobogókői kormányülésen született megbízásra hivatkozva – a vádpontok itt azt is tartalmazzák, hogy Fekszi Márta „kijárta” a Miniszterelnökségen a kormányülés jegyzőkönyvének kibővítését a Kerki-témával, holott az ügyészség szerint az nem is volt napirenden – a Külügy már a márciusi szerződéskötés és a vételár beérkezése után, 2008 júliusában nyújtott be egy előterjesztést az MNV Vagyontanácsának. E szerint a Kerkit zárt körű pályázaton kívánják eladni, a pályázaton pedig az orosz Mashinoimport és Gazprombankinvest érvénytelen ajánlatán kívül az egyedüli érvényeset benyújtó Diamond Air indult. A pályáztatást a moszkvai nagykövet bonyolította le, az eredményt pedig a Külügy vezetői továbbították az MNV-nek, amelynek Vagyontanácsa 2008 novemberében a Diamond Air javára pozitív döntést hozott. Így Székely egy, ezt a formális döntést tükröző, de a lényeget tekintve az elsővel azonos második szerződést is aláírt az orosz vevővel.

Az ügylet „utólagos lepapírozását” a vádlottak lényegében azzal indokolják, hogy a még 2005-ben, minden illetékes magyar és orosz hatóság tudtával és jóváhagyásával elindult, de nyilvános orosz kormányhatározat híján évekig elhúzódó Kerki-ügyletet – éppen a hazai jogbiztonság érdekében – a dobogókői kormányhatározatnak eleget téve kénytelenek voltak újra „lefuttatni” az időközben, 2008. január 1-jén hatályba lépett új magyar vagyontörvény követelményeihez igazítva. Éspedig anélkül, hogy az oroszokkal kötött korábbi kényes megállapodást ténylegesen megbolygatnák. Már csak azért is, mert akkoriban igencsak gyorsan kellett a pénz a büdzsének, s ezt minden közreműködő intézményben jól tudták.

A vádlottak között ma sincs teljes egyetértés abban, hogy egy ilyen kivételes körülmények közötti üzletkötés esetén a magyar jogszabályok valóban megkövetelték volna a pályáztatást, és hogy vajon nem éppen a törvényesség „túlbiztosítása” miatt lezavart, de végül kényszerűen a kijelölt vevőt nyertesnek beállító „álpályázattal” hozták a saját fejükre a bajt. „Magyarország így nem látszott hülyének az oroszok szemében, és így tudta biztosítani, hogy az érvényes szabályok betartásra kerüljenek” – foglalta össze álláspontját a történtekről bírósági tanúvallomásában Veres János expénzügyminiszter.

A baj később, az Állami Számvevőszék 2009-es, az MNV-ről szóló jelentésének formájában jelentkezett, amely szóvá tette a Kerki-pályáztatás szabálytalanságait – az ügyészség erre kapta fel a fejét –, ám, mint a bíró a per során kifejtette, az ÁSZ értékproblémát, közérdeksérelmet nem jelzett. Mindenesetre ha a bíróság elfogadja a védelemnek azt az érvelését, hogy Székely Árpád nagykövet az adott körülmények között nem követett el hűtlen kezelést és nem okozott jelentős vagyoni hátrányt az államnak, információit és lépéseit pedig megosztotta a tényleges döntésekre jogosultakkal, akkor a bűncselekmény vádja kútba esik, s a Kerki-ügy valamennyi vádlottját legfeljebb jóval enyhébb szankciókkal járó bürokratikus szabálytalanságokért lehet majd elmarasztalni.

Ez esetben persze nagyobb hitelt kap az az állítás, hogy az egész bűnvádi eljárás nem volt más, mint a Székely Árpád és Fekszi Márta elleni ügyészségi „bosszú” azért, mert 2006-ban a Legfőbb Ügyészséghez benyújtott feljelentésben leleplezték a Kerkiben tanyát vert magáncégek, köztük például az Orbán-kormány első számú stratégiai partnerévé vált Richter Gedeon Rt. diplomáciai fedésben végzett pénzmosási és adókerülési praktikáit. Igaz, ez a feljelentés ugyanúgy ad acta került, mint Vekszelberg különös biznisze az orosz igazságszolgáltatás berkeiben.