Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
Egészen abszurdba hajlott az utóbbi napokban a kormány bevándorlásellenes retorikája, amikor az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ) emelte be a választási kampányba. Egybites üzenetekkel próbálja a választók fejébe sulykolni, hogy az ENSZ is csak a „Soros-tervet” valósítja meg, amikor jelentést készít a világ migrációs és menekültügyi helyzetéről. Az persze a kampány kigondolóit nem zavarja, hogy az egész processzus elindításakor ott volt és fel is szólalt Orbán Viktor az ENSZ-közgyűlés 2015-ös rendkívüli menekültügyi tanácskozásán, ahol azt szorgalmazta, hogy vezessenek be „világkvótát” a menekültek elosztására. Ha erről nem is döntöttek, az ENSZ-ben a következő évben elfogadták a – Magyarország által is aláírt – New York-i nyilatkozatot, vállalva, hogy megvédik a menekülteket. Döntöttek két javaslatcsomag előkészítéséről is, és ezekben a konzultáció azóta is folyik, a magyar kormány aktív részvételével.
Akkoriban egyébként Orbán még Magyarországon is azt fejtegette, hogy nincs ellene az EU által favorizált kvótarendszernek sem. „A magyar álláspont nem a kvóta ellen van. A magyar álláspont nem zárja ki, hogy erről a kvótáról majd valamikor értelmesen, fair módon lehet beszélni, az időzítéssel van problémánk” – mondta 2015 szeptemberében a nagyköveti értekezleten. Az időzítés problémáján pedig azt értette, hogy szerinte először megfelelő határvédelem szükséges, s csak utána lehet tárgyalni a kvótákról. Előbbit megoldotta, most viszont már nemcsak Brüsszellel, hanem a problémákat nemzetközi szinten kezelni próbáló tekintélyes New York-i világszervezettel is meggyűlt a baja.
Ezek az ellentmondások persze nem meglepőek Orbántól, hiszen azt vallja, hogy realista, pragmatikus külpolitikát kell vinni, abban pedig mindig a rövid távú politikai érdekek dominálnak. Ha egyszer szerinte „Magyarországnak érdeke egy erős, cselekvőképes és szolidáris Európa”, mint ahogyan azt 2009-ben még vallotta, akkor ezt az álláspontot képviseli. „Egy erős, szolidáris és összehangoltan cselekvő Európai Unió sokkal jobban helyt tud állni a globális versenyben, és hatékonyabban tud szembenézni a jelenlegihez hasonló jelentős kihívásokkal, mint a tagállamok külön-külön” – vallotta akkor. Ám ha pár év elteltével már az a véleménye, hogy „Brüsszelt meg kell állítani”, akkor éppen azt adja elő mint a „nemzet érdekét”.
Hosszú évekig Orbánnak az is a meggyőződése volt, hogy Oroszországhoz nem szabad túl közel kerülni, mert annak nem lesz jó vége. Aztán éles fordulattal hagyta azt a képet kialakítani, hogy Magyarország Putyin trójai falova az EU-ban.
Mindezek éppen a pragmatikusnak nevezett külpolitikára vezethetők vissza, amikor a rövid távú vagy annak vélt érdekek dominálnak a nemzeti érdek helyett. 2010 után a Martonyi János akkori külügyminiszter jegyezte stratégia még az értékelvű külpolitika mellett állt ki, amely szerint ez a külpolitika „bizonyos értelemben egyfajta machiavellista szemlélet megtagadása: megszabja, hogy melyek azok az eszközök, amelyeket az értékrenddel egyébként összhangban álló célok sem szentesíthetnek”.
Ezt a nézetet 2014 után Orbán durván felülírta (s ehhez Szijjártó Péter személyében megfelelő külügyminisztert is talált). Mint négy éve kifejtette: „mi nem követjük azt a külpolitikát, amely azt gondolja, hogy minden külpolitikai kérdés középpontjába az értékkérdéseket kell állítani”. Sőt szerinte „az ideológiai központú külpolitikai vonalvezetést a félnótás országok számára találták ki az okos országok”. Ez a gondolkodás vezetett oda, hogy a megfelelő pénzeső reményében kiadták az azeri gyilkost Azerbajdzsánnak, hogy szimpátiával figyelik az egyre autoriterebb Törökországban történő antidemokratikus átalakításokat, s hogy úgy gondolják, érdemes a szükségesnél szorosabb kapcsolatot kialakítani a putyini Oroszországgal.
Orbán nagy hangsúlyt helyez Magyarország szuverenitására is, éppen a múlt héten készített a kormány egy alkotmánybírósági beadványt azért, hogy meg tudja indokolni egyes EU-s döntésekkel szembeni fellépését. Ugyanakkor az nem zavarja a szuverenitásra oly nagyon figyelő pártelnök-kormányfőt, hogy a paksi atomerőmű bővítésével az energetikában az oroszoknak kiszolgáltatott helyzetbe hozza az országot. Természetesen minden európai ország szeretne üzletelni Oroszországgal, de ennyire senki nem kereste Putyin kegyeit, mint a magyar miniszterelnök.
A szoros kapcsolat Putyinnal és Erdogannal annak fényében érthető, hogy Orbán szerint a magyar külpolitikának Oroszországra, Törökországra és Németországra kell figyelnie. Érdekes módon az előbbi kettő esetében ezt még túl is tolták, a három ország közül a legfontosabbal, Németországgal viszont kifejezetten konfliktusos lett a kapcsolat. Pedig a miniszterelnök 2014-ben még kijelentette, hogy „bár Magyarország önálló külpolitikát folytat, folyamatosan figyeljük a német pozíció alakulását. Számunkra ez jelent támpontot, néhány esetben pedig iránytűt is.” Tavaly nyáron még arra buzdította híveit, imádkozzanak, hogy a németországi parlamenti választáson Angela Merkel győzzön. Februári országértékelőjében azonban már burkoltan Merkelt támadta, mondván: „Sohasem leszünk szolidárisak azokkal az európai vezetőkkel, akik posztkeresztény és posztnemzeti korszakba akarják léptetni Európát.” Merkel ugyanis olyan elképzelést vitt be a legutóbbi EU-csúcstalálkozóra, hogy aki nem szolidáris a többiekkel a menekültek befogadását illetően, az kevesebb támogatásra számíthat az uniótól. Ezt több EU-tagállam elutasította ugyan, de a német politika irányát jelzi, hogy mire lehet számítani a közeljövőben. Bár Orbán és Szijjártó próbál Bajorországban és a német cégeknél támogatást keresni, ez kevésnek tűnik a nemzetközi porondon.
A kormány sikerként szereti felmutatni a visegrádi országcsoport tevékenységét, azonban jelenleg ez a szervezet is rövid távú érdekeket szolgál. Az egyetlen, nagyon erős közös pont a migrációellenesség, ami más érdekek mentén bármikor változhat. Például az EU jövője kapcsán kialakult vitában máris ellentétek támadtak az országok között, hiszen Szlovákia nagyon erőteljesen, Csehország kevésbé erőteljesen, de hajlandónak tűnik szorosabb uniós együttműködésre. Ha ez a Macron francia elnök nevével jelzett program elindul, az olyan feszültséget kelthet a visegrádi országcsoporton belül, amely kihathat a további együttműködésre is. A magyar külpolitika „kétes” hírneve biztosan nem szolgálja a csoport megfelelő érdekérvényesítését.
Az EU-val hadakozás mellékszíntereként Orbán 2014 után radikális „keleti nyitás” programot hirdetett meg, remélve, hogy olyan kapcsolatokat tud kiépíteni keleti országokkal, hogy onnan pótolni tudja majd az esetleg kieső uniós pénzeket. Ezért a kormány élénk diplomáciai tevékenységet folytat volt szovjet utódállamokkal, Kínával és arab országokkal is, ám ezek nem hoztak komoly összegeket, legfeljebb átláthatatlan finanszírozású beruházásokat, mint például a kínai pénzből és érdekek szerint épülő Belgrád–Budapest vasútvonal. Orbán 2014-ben már eleve irreális elvárásokat fogalmazott meg a keleti nyitás kapcsán: „azt kértem Szijjártó miniszter úrtól, 2018-ra érje el, hogy az exportunk egyharmada az Európai Unión kívülre menjen”. Sőt a későbbi cél már ennél is jóval ambiciózusabb, 50–55 százalékot kellene az unión kívül produkálni. Ez nem jön össze: 2015 óta nagyjából minden évben az export alig egyötöde megy EU-n kívülre. Ha pedig az unió elleni harcot az oda irányuló magyar export is megsínyli, akkor a nemzeti érdek fogalmát valószínűleg megint újra kell gondolnia a magyar miniszterelnöknek.
