A nyolcvanas évek elején, amikor már bizonyítani tudtuk volt cégem, a Graphisoft exportképességét, kitartó utánjárással szolgálati útlevélhez is jutottunk. Ez akkoriban privilégiumnak számított, ezért viszonylag ritka volt a magyar rendszámú autó Nyugat-Európában. Egyik müncheni utam során, amikor Ladámmal megálltam egy piros lámpánál, a mellettem megálló német kocsi vezetője intett, hogy tekerjem le az ablakot. Megtettem, mire ő beordított németül valami ilyesmit: „Dögölj meg, te rohadt szemét kommunista!” Csak mert magyar voltam. Mert kormányzatunkkal azonosítottak. Azután néhány év múlva elégtételt kaptam: 1989 szeptemberében a vasfüggöny lebontásának záró aktusaként rendezett páneurópai piknik során a nyugati TV állomások kameráinak kereszttüzében kelet-németek ezrei lépték át a magyar – osztrák határt. Ekkor éppen Londonban voltam üzleti úton, és ottani partnereim elismerően gratuláltak, mint magyarnak. Mert ekkor is kormányzatunkkal azonosítottak. És ez most is így van. Nyugati partnereink és barátaink nem értik, mi történik nálunk, nem értik miért hagyjuk. Most is kormányunkkal azonosítanak, de most sokkal jogosabban, mint 1989 előtt.

Kevés dologban értek egyet Orbán Viktorral, de abban igen, hogy a tavaszi EU parlamenti választások tétje nagyobb, mint eddig bármikor. Mert itt most megmutathatnánk, azonosak vagyunk-e Orbánnal. Tavaly áprilisban nem tudtuk ezt megmutatni, hiszen sokan az ellenzék fő erőivel sem tudtak azonosulni, torzított a választási rendszer, Budapesten kívül gyakorlatilag nincs ellenzéki sajtó, a kormánypárt beépült az ellenzékbe, és még sokáig magyarázkodhatnánk miért lett újabb kétharmad. De az uniós parlamenti választás más. Itt nem torzít a rendszer, csalni is nehezebb, de főleg a tét más. Most nem  arról kell dönteni kit segítünk itthon hatalomba, hanem arról, hogy akarunk-e az Unió része lenni, sőt, hogy akarjuk-e egyáltalán, hogy legyen Unió.

Valóban sokkal nagyobb most a tét, mit valaha. De nem az, hogy illegális bevándorlók kontinense lesz-e Európa. Ezt senki sem akarja, és hiszem, hogy a magyar választók túlnyomó többsége nem dől be ennek az évek óta nyomott primitív félelemkampánynak. Tehát nem ez a tét. A valódi tét az, hogy tud-e működni és megmarad-e az Unió. Az Unió létét pedig nem az illegális bevándorlók fenyegetik, hanem Orbán és társai, az olasz Északi Liga, a német AfD, a francia Le Pen és a többi Orbánhoz hasonló populista erő, akik nyíltan vagy kevésbé nyíltan az Unió szétverésén dolgoznak. Mert amiről beszélnek, az  ún. „Nemzetek Európája”, az az Unió szétverését jelenti. Aki ismeri Európa történetét, tudhatja, hogy ez csak egymással marakodó nemzetek Európáját jelentheti, pontosan azt, ami ellen az Unió több, mint fél évszázada létrejött. Arról kell tehát szavazni, hogy akarunk-e Uniót, más szóval továbbra is békét akarunk-e Európában, mely béke fennmaradásának egyetlen záloga az Unió.

Orbán és az Unió

Közel három éve „Brexit után Huxit” címen írtam ezen a fórumon arról, hogy Orbán ki akar lépni az Unióból, ha rajta múlik, be sem lépünk, emlékezzünk első kormányzása idején elhangzott ritka őszinte mondatára: „Az Unión kívül is van élet”. Három éve is úgy éreztem, hogy a migránsok elleni gyűlöletkampány nem más, mint a kilépés hangulati előkészítése.

Cikkemre válaszként született Bauer Tamás írása, azt fejtegetve, hogy a helyzet sokkal rosszabb, Orbán nem kilépni akar az Unióból, hanem szétverni akarja azt.

Az idő sajnos Bauer Tamást igazolta. Orbán mindent megakadályoz, ami az Unió, és annak alapvető biztonságát szavatoló atlanti szövetségnek az erősítését szolgálná. Megvétózza Ukrajna NATO-csatlakozását, Oroszországnak ad ki Amerika ellen dolgozó és amerikaiak segítéségével Magyarországon lebuktatott fegyverkereskedőket, és menedéket ad az Európával és a NATO-val szemben oroszbarát politikát folytató, majd korrupcióért jogerősen elítélt korábbi macedón miniszterelnöknek. Természetesen nem lép be az euroövezetbe, kívülmaradásunkat az Alaptörvénynek is részévé teszi, és természetesen nem csatlakozik az uniós források ellopásának némi gátat szabni próbáló Európai Ügyészséghez sem, mely nélkül egyébként teljesen érthetően függeszthetik fel az uniós támogatásokat. Nemrég a nevében fellépő Novák Katalin a Versenyképességi Tanácsban még azt a döntést is megvétózta, amely az általuk egyébként erősen felvizezett formában, de végül nagy nehezen mégis megszavazott Európai Szociális Pillér alapján az uniós munkavállalók érdekvédelmében lett volna képes fellépni, és például a rabszolgatörvény néven elhíresült hazai rendelkezést tudná vizsgálni. Pedig ha az Unió versenyképességének érdekében a tőke szabadon áramlik az Unión belül, és így a vállalatok szabadon telepítik át termelésüket egyik országból a másikba, akkor a munkavállalók érdekeit is csak egy egységes szabályzás tudná hatékonyan védeni. Enélkül a beruházásokért versenyző országokban mindig nagy lesz a kísértés, hogy a munkavállalók védelmének gyengítésével növeljék tőkevonzó képességüket. A tőke szabad mozgását viszont valóban segíthette volna (a munkavállalók érdekeinek sérelme nélkül) például az adóalap számításának egységesítése, de ezt is megvétózta Orbán. Ennek a véleménycikknek a kereteit messze meghaladná az összes Európát gyengítő Orbán-vétó felsorolása, de végül még egy, ami legjobban illusztrálja, mit szolgálnak a vétók: saját migránsellenes retorikájával élesen szembe menve Orbán megvétózta a közös határvédelem, a Frontex megerősítését is. Pedig ha az Unión belüli szabad mozgást meg akarjuk őrizni, akkor nyilvánvaló, hogy a tömeges és illegális migráció megakadályozására a magyar–szerb határon felhúzott kerítés nem elég, nem pótolhatja az Unió összes külső határára kiterjedő közös és erős határvédelmet.

Szinte minden európai pártcsalád vagy párt jogosan, vagy kevésbé jogosan sok mindent kritizál az Unió működésében. Eltérnek a vélemények arról, mennyire lehet közös a gazdaságpolitika, mi az, amit a szubszidiaritás elve alapján jobb tagállami hatáskörben hagyni, és mi az, ami csak közös uniós hatáskörben tud hatékonyan működni. De talán senki se annyira konzekvens ezekben a kérdésekben, mint Orbán, aki a nemzeti szuverenitás mindent felülíró prioritása címén (ami az Unióban példátlan hatalomkoncentráció mellett gyakorlatilag az ő személyes szuverenitását jelenti) mindent megakadályoz, ami az Unió legalapvetőbb vívmányainak, az Unión belüli szabad mozgásnak, az áruk, szolgálatatások és a tőke szabad áramlásának megvédését szolgálná.

A globalizációt lehet nem szeretni, de ez a folyamat már ötszáz éve, a nagy felfedezésekkel megindult, az ipari forradalommal és a motorizációval felgyorsult, ma pedig az informatikai forradalommal korábban elképzelhetetlen sebességre kapcsolt és visszafordíthatatlanná vált. Ma egy bank másodpercek töredéke alatt utal országokat megrendíteni képes vagyonokat a Föld egyik végéből a másikba, a pénzügyi rendszer helyi zavara könnyedén válik világméretűvé – ahogy ezt 2008-ban láthattuk. Globális szabályozás híján a legnagyobb és leggazdagabb világcégek könnyedén bújnak ki az adózás alól, de ami még rosszabb, akaratukat könnyedén kényszerítik rá nekik kiszolgáltatott helyzetben levő kisebb országok kormányaira. A globalizációt lehet nem szeretni, de az orvosság nem a bezárkózás nemzeti határok mögé, hanem közös állami fellépés ezernyi területen, beleértve például a globális klímaváltozás lassítását, vagy legalább a következményeihez való alkalmazkodást, és az ezzel szorosan összefüggő globális migráció hatékony kezelését is.

Orbán és csapata ért a marketinghez és a kommunikációhoz. Tudják, hogy a kommunikáció akkor a leghatásosabb, ha egyetlen problémára egyetlen üzenettel koncentrálunk. És erre kiválasztották a tömeges migrációt, úgy beállítva, mintha kizárólag ebben lenne ellentét a Nyugat és a visegrádi országok között. Miközben senki, de senki, még Soros György sem érvelt soha a korlátlan és ellenőrizetlen migráció mellett. A valódi ellentét nem ez. A valódi ellentét az, hogy olyan Európát akarunk-e, amely képes a huszonegyedik század kihívásainak megfelelni, vagy bezárkózni próbáló nemzetek egymással marakodó Európáját akarjuk, amely előbb-utóbb újabb háborúhoz vezet. És ha odafigyeltünk Orbán narratíváira, szokásos szóhasználatára, habitusára, láthattuk, hogy a harcban érzi otthon magát, a háború gondolata egyáltalán nem áll távol tőle.

Erről kell tehát szavaznunk májusban. Lehet, hogy szavazatunk keveset számít, hiszen csak abba van egy kis beleszólásunk, hogy a több mint 700 tagú Európai Parlamentben a huszonegy magyar képviselő közül hányan fogják a további integrációt és hányan a további bomlasztást szolgálni. De még ez a kicsi is számíthat. És talán az is számít, hogy ha valahol Európában megállunk egy magyar rendszámú autóval a lámpánál, hogyan néznek ránk a szomszéd kocsiból.