Mélyen egyetértek mindazzal, amit Bojár Gábor az Európai Unióról, Magyarország EU-tagságának jelentőségéről ír. Értem azt a feltételezését is, hogy Orbán Viktor valójában ki akarja vinni Magyarországot az Európai Unióból. Ellenzéki pártok szerint Orbán őszi népszavazása az első lépés ehhez, ami – mint David Cameron korábbi folyamatos huzakodása az Unióval – a végén könnyen kilépésbe torkollhat. Ez Orbán igazi célja. Világos beszéd, mindenki számára könnyen érthető.

Bojár feltételezésével még sem értek egyet. Orbán nem kivinni akarja az országot az Unióból. A helyzet ennél ma már súlyosabb. Orbán többet akar, mint Boris Johnson és Nigel Farage: ő nem hazáját akarja kivinni az unióból, hanem magát az Uniót akarja felszámolni.

Azt mondja Orbán, hogy a brit kilépés után az EU-ban mindent újra kell gombolni. És az elitnek tekintetbe kell vennie, hogy úgymond mit akar a nép. Elsősorban persze migránsügyben. Azt követeli, hogy az egész Unió fogadja el a magyar, vagyis az orbáni álláspontot: nem beengedni egyetlen menekülőt sem, az EU határán kívül tartani őket. De nemcsak a migránskérdésben mondja ezt. Mire is törekedett korábban, a második Orbán-kormány idején, 2010 és 2014 között? Megtette a maga lépéseit, meghozta a maga intézkedéseit, amelyek ellentétesek voltak az Európai Unió legfontosabb normáival. A gazdaságban protekcionista intézkedéseket hozott, a jogpolitikában diszkriminatív és visszamenőleges törvényalkotást, a maga szócsövévé tette a közmédiát, egyházügyben diszkriminálta a neki nem tetsző kisegyházakat. Ezt követően pedig kis, többnyire kozmetikai változásokkal Brüsszel torkán is lenyomta ezeket az intézkedéseket, azt bizonygatva, hogy azok nem ellentétesek az európai normákkal. (A médiaügyben és az igazságszolgáltatás ügyében az a Navracsics Tibor játszott ebben szégyenletes szerepet, aki most hirtelen rájön, hogy ő mennyire européer.)

Most, a harmadik Orbán-kormány időszakában Orbán ennél már többet akar. Mint több beszédében előadta, a „magyar észjárás” azt jelenti, hogy más rendszert, más világot akar, mint a válságba sodródott Nyugat: erős vezetést, az Amerikából átvett hatalommegosztás sutba dobását, hagyományos családfogalmat, az 1968-hoz köthető emancipációs fejlődés visszafordítását. Szupranacionális Európai Unió helyett nemzetállamokat. Szabadkereskedelem, a tőke szabad mozgása helyett protekcionizmust. A közös valuta feladását. A korábbi defenzív magatartást offenzíva váltotta fel: immár nem éri be azzal, hogy ő szabadon tehesse a saját államában azt, amit akar, hanem egész Európával akarja elfogadtatni a maga normáit. Vagyis megtartva az Európai Uniót mint cégtáblát, tartalmilag felszámolni az Uniót: felszámolni a közös értékeken alapuló gazdasági és politikai szuperállamot, amelynek a tagországok átengedik szuverenitásuk növekvő részét. Mint Kovács kormányszóvivő mondta a kormánytelevízióban: „Az Európai Unió jövője szempontjából is szimbolikus jelentősége van a kötelező kvóta, a kényszerbetelepítésről szóló népszavazás, hiszen van számos más ügy, nem ilyen típusú, gazdasági, versenyképességi, más kérdés, amelyben ugyanazt valljuk egyébként, amit a kvóta ügyében is: a nemzetállami hatáskört, a nemzetállamok döntési szabadságát és jogát tiszteletben kell tartani, nem lehet átnyúlni a fejük fölött.” (A kohéziós támogatásokat, amelyeknek a büszkén hirdetett gazdasági növekedést köszönheti, persze elfogadva, hisz azok nekünk „járnak”.) Mindennek csúcsa a menekültpolitika: „magunk választhassuk meg, hogy kivel élünk együtt”, de ugyanúgy magunk választhassuk meg (valójában kormányunk, miniszterelnökünk választhassa meg), hogy milyen valutát használunk, milyen jogelveket alkalmazunk, miféle megkülönböztetéseket teszünk polgáraink között stb. stb. Ezt vegye át tőlünk az egész Unió: ezt jelenti számára az, hogy mindent újra kell gombolni. Én pedig ezt értem azon, hogy nem kilépni akar az Unióból, hanem fel akarja számolni azt.

Ez persze nem olyan egyszerű állítás, mint az, hogy ki akar lépni. De tartok tőle, hogy ez az igazság. És ehhez a szándékhoz már megszerezte a visegrádi országok támogatását. Robert Fico azzal indította a szlovák elnökséget, hogy azon dolgoznak majd, hogy a tagállamok javára korlátozni kell Brüsszel hatáskörét.

Ezt persze az Unió vezetői is látják. Ők azonban más következtetést vontak le a brit kilépésből, mint amit Orbán mond. A maradók közül azok, akik komolyan gondolják az Európai Uniót szabadkereskedelemmel, közös valutával, közös költségvetési politikával, közös normákkal, jogokkal és azok közös védelmével, vagyis szupranacionális európai intézményekkel, azok meg fogják azt csinálni, és élvezni fogják az előnyeit gazdasági stabilitással, versenyképességgel és kiegyensúlyozott gazdasági fejlődéssel, fokozódó társadalmi nyitottsággal. Vagyis nem hagyják, hogy Orbán, Kaczyński és Fico diktáljon nekik. A többiek pedig, élükön Orbánnal, megmaradhatnak a maguk „észjárása” szerinti nemzetállami különállásnál. Megvalósul a kétsebességes Európa, érvényesülhet az egykori reklámszöveg: lemarad, ki kimarad.

Lévai Katalin nem akarja elhinni, hogy Orbán kilépni készül, merthogy abba belerokkanna az ország. Holott a magán-nyugdíjpénztárak felszámolásába belerokkan a nyugdíjrendszer, a multik elleni szabadságharcába belerokkan a gazdasági növekedés, oktatáspolitikájába belerokkan a magyar emberi tőke, birtokpolitikájába belerokkan a magyar mezőgazdaság és így tovább. A korlátlan hatalom megszerzése és megtartása érdekében mindezt vállalja. A korlátlan hatalom megtartásához van szüksége arra is, hogy a maga részéről „újragombolja”, vagyis, ha talál hozzá partnereket, felszámolja a szupranacionális Európai Uniót. Ha ehhez a vezető országok nem partnerek, akkor pedig távol tartsa az országot a szupranacionális intézményeket működtető mag-Európától, s ismét a fejlett világ perifériájára vigye Magyarországot. Akár az Európai Unió névleges tagjaként is.