Orbán a választások után is ilyen kíméletes és megértő lesz Putyinnal?
Vajon csak azért ennyire óvatos az oroszokkal szemben az egyébként Ukrajnával harcias retorikát folytató Orbán Viktor, hogy a vasárnapi választásokig megőrizze a Fidesz oroszbarát szavazóit, vagy van valami más oka annak, amiért a „stratégiai nyugalomnak” a Kreml a kedvezményezettje? Mire számít vagy mire számíthat Orbán, akinek a retorikája sokkal inkább magyarázható ideológiai, mintsem reálpolitikai megfontolásokkal.
Ha azt kérdezi, hogy boldog vagyok-e, azt mondom, hogy nem. Megvárom, mi történik a választásokon, és utána meglátjuk, mi lesz”
– ezt Jaroslaw Kaczynski, a lengyel Jog és Igazságosság elnöke, a kormány miniszterelnök-helyettese mondta, miután Orbán Viktor elítélte Oroszország Ukrajna elleni támadását, de kerülte Putyin személyes bírálatát, és határozottan ellenzi az orosz energiával szembeni szankciókat. Az eddig Orbán barátjának és szövetségesének tartott Kaczynski szavai arra utaltak, a lengyel pártelnök sem biztos abban, hogy Orbán csak a választási kampány miatt folytat óvatos politikát a Kremllel szemben.
A lengyelek halvány reményének az ad alapot, hogy belátható, Orbánnak a választási kampány finisében még mindenáron egyben kell tartania a szavazótáborát, márpedig ennek a tábornak egy része - éppen a Fidesz politikájának és ideológiai átnevelésének köszönhetően – mára már Putyin-baráttá vált.
A Fidesz szavazóinak egy része Putyinban nem egy agresszív népirtót, hanem egy olyan erőskezű vezért lát, aki Orbánhoz hasonlóan képes megvédeni Európát a szerintük fertőző, a „konzervatív” értékekre és a családokra veszélyes nyugati ideológiákkal szemben. Ezek azok a szavazók, akik Donald Trumpban is hasonló vezetőt láttak. Nincsenek kevesen. Ha Orbán a jelenleginél markánsabban ítélné el Putyint, akkor félő, hogy ebben a táborban veszítene szavazókat, olyanokat, akikre most szüksége van.
A Fidesznek nyilvánosan is volt alkalma tesztelni az oroszellenes retorikát. Amikor a párt külügyes szakpolitikusa, Németh Zsolt kiírta a Facebookra a (saját, atlantista meggyőződésével egyébként egybecsengő) jelszót, hogy „Ruszkik haza!”, láthatták a fideszes kommentelők erre érkező reakcióit, sokan értetlenségüknek és csalódottságuknak adtak hangot. Ismerve a Fidesz kampánygépezetét, az orosz vezető megítéléséről belső méréseket is végez a párt, valószínűleg ezekből a mérésekből is azt szűrték le, hogy a választáshoz közeledve túlságosan kockázatos lenne az oroszpolitikában egy 180 fokos fordulat, míg a békeretorikát a Putyinnal szimpatizáló Fidesz-szavazók is elfogadják.
Azoknak, akik abban bíznak, hogy Orbán csak a kampány miatt ennyire óvatos, reményre ad okot a kormányfő egy másik mondása, amit évekkel ezelőtt a kormányfő nyugati diplomatáknak mondott: „Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem, amit teszek”. Ha ebből a szemszögből nézik őt, akkor Orbán valóban azt teszi, amit tennie kell: nem gördít akadályt az oroszokkal szembeni szankciók elé, engedi a fegyverszállításokat Ukrajnának (még ha nem is közvetlenül Magyarországról, csak Magyarországot útbaejtve), beengedi az országba a NATO-csapatokat, még Ukrajna uniós tagságát is támogatta. Az más kérdés, hogy mindez tényleg a minimum, amit meg kell tennie.
Hogy tényleg csak a választások miatt ennyire semleges a Fidesz retorikája, az április 3. után rövid úton kiderül. De legkésőbb akkor, amikor a Fidesz győzelme esetén Orbán felállítja az új kormányt. Sokat elárul majd a jövőről az, hogy ki lesz a külügyekért felelős miniszter.
Ám vannak arra utaló jelek is, hogy Orbán nem a kampány miatt nem engedi el Moszkva kezét, és egy sima szavazatmegtartásnál mélyebb okai vannak az oroszokkal vagy éppen az ukránokkal szemben tanúsított politikájának. Merthogy a „stratégiai nyugalom” nem teljesen nyugodt: míg Putyint a kötelező körön kívül nem éri bírálat Budapest részéről, addig az ukránokat Orbán és más kormányzati szereplők is bírálták. (Mindezt arra hivatkozva, hogy Volodimir Zelenszkij is bírálta a magyar kormányt. Ez minimum kettős mérce, mivel Putyin is bírálta, sőt fenyegette az EU-t, aminek Magyarország is tagja.)
Az egyik legijesztőbb teória szerint Orbán nem önszántából kíméletes Putyinnal, hanem azért, mert az oroszok markában van. Erre a kétségkívül vad elméletre semmiféle bizonyíték nincs, ám már az elég hajmeresztő, hogy ilyen-olyan formában, de felbukkan az elemzői véleményekben. Ezt a nézetet képviseli például Bruno Maçães egykori portugál EU-ügyi államtitkár, aki napjainkban főleg elemzőként szokott szerepelni. Maçães, aki fél éve még a kormányközeli Brain Bar vendégeként Orbán Balázs államtitkárral beszélgetett, nemrég a Twitteren elég markáns véleményt fogalmazott meg. Szerinte az oroszok a magyar kormányba behatoltak és kompromittálták. „Nem bonyolult” – írta Maçães. Ezt a megjegyzését még azelőtt tette, hogy kiderült, az orosz titkosszolgálat hekkerei a Szijjártó Péter vezette tárca belső kommunikációjára évek óta rálátnak.
Kétségtelen, hogy a magyar politikai és gazdasági elit az elmúlt években túl közel került az oroszokhoz. Csoda lenne, ha ezt az egykori KGB-tiszt vezette Kreml a maga sajátos módján nem használta volna ki. Ez azt jelenti, hogy ha nem is feltétlenül Orbánt, de az oroszok a Fideszhez vagy a kormányhoz közel álló körökben valóban komprommitálhattak figurákat. Ha ez így van, akkor Orbán április 3-a után is óvatos lesz az Oroszországgal kapcsolatos kérdésekben. De igaz ez arra az esetre is, ha azt reméli, hogy a „békepolitikája” miatt nem veszít el olyan kedvezményeket, amelyeket korábban Putyin esetleg ígért neki.
Orbán stratégiai nyugalmának a hátterében állhat az a remény, hogy ha különösebben széles gesztusok nélkül képes kivárni, amíg eljön a béke, akkor megúszható a teljes elhidegülés az oroszoktól, és olyan vezetőként születhet újjá, aki a Kelettel és a Nyugattal is szót tud érteni. Ez a szerepfelfogás azonban inkább csak vágyálom, hiszen épp a háború mutatta meg, mennyire nincs jelentős szerepe Orbánnak a nemzetközi térben. És nemcsak azért, mert a szavazói felé „békemisszióként” eladott moszkvai látogatás sem vezetett sehova, hanem azért is, mert jelen pillanatban sem tud közvetíteni Moszkva és a nyugati világ között, miközben a V4-es szövetséget is beáldozta a „stratégiai nyugalomért”, azaz voltaképpen Putyinért.
Ettől függetlenül még lehet, hogy bízik egy efféle szerepben. Utalhat erre az is, hogy Matolcsy György jegybankelnök nemrég hasonló víziót villantott fel. Eszerint Magyarország képes lehet az új, kettévált globális pénzügyi rendszerben egy Nyugat-Kelet között működő pénzügyi központ, „átjáró” megépítésére. Matolcsy arról írt, hogy az amerikai–szovjet hidegháború idején Ázsiában Hongkong és Szingapúr, Európában Helsinki és Bécs működtek átjáróként. Svájc Matolcsy szerint különlegesen hatékony pénzügyi átjáróként működik, mert minden időben és nagyjából mindenki számára nyitott. Csakhogy van egy fontos különbség: Svájc semleges állam, miközben Magyarország a NATO és az EU tagjaként egy politikai és katonai szövetség tagja, amelyik értelemszerűen nem lehet semleges, ahogy teljes mértékig szuverén sem. Ráadásul egy ilyen közvetítő szerephez a nyugati és a keleti irányból is szükséges egy olyan bizalom, ami Orbán felé most már nincsen meg. Az a politika, amit folytat, sokkal nagyobb eséllyel viszi el az elszigetelődés irányába, ami egyet jelent azzal, hogy még inkább súlytalan politikussá válik Európán belül.
De ha ez a közvetítői szerep nem reális, akkor mégis miért éri meg Orbánnak a „stratégiai nyugalom”?
Természetesen szerepet játszik ebben, hogy Orbán túlságosan függővé tette Magyarországot Moszkvától. Nem csak azért az övé a felelősség ebben, mert az ő nevéhez köthető a „keleti nyitás” politikája, hanem azért is, mert még ellenzékben volt, amikor 2009-ben paktumot kötött Putyinnal. Azután, hogy akkor Szentpéterváron először találkozott az orosz elnökkel, hazatérve már arról beszél, hogy az oroszok segíteni fognak Magyarország energiafüggetlenségének elérésében. Orbán 2009-ben beszél arról, hogy az akkori, egy lábon álló, csak a gáztól függő magyar energiafelhasználást sokszínűsíteni kell, aminek számos eleme van, az egyik a nukleáris energia. Valójában már ekkor eldőlt, hogy Paks bővítését az oroszokkal tervezi végrehajtani. Orbán egy olyan stratégiában bízott, ami úgy akarta függetleníteni Magyarországot az orosz energiától, hogy közben az oroszokhoz láncolta magát. A háború kitörése óta a Fideszhez közel álló elemzők Németországgal szoktak példálózni, mondván, hogy az ukrán elnök a németeket is bírálta, és eleve Németország sem támogatja az orosz olaj-és földgázzal kapcsolatos szankciókat. Csakhogy míg a német álláspont tisztán gazdasági érdeken alapul, addig a magyar álláspont nem csak azon. Ha tisztán a gazdasági oldalát nézzük, akkor láthatjuk, hogy ebben a kérdésben egyelőre tényleg együtt mozog a német és a magyar vezetés és nemcsak Berlin, de már Orbán is beszélt arról, hogy csökkenteni kell az oroszoktól való energiafüggést, ami viszont nem egy-két nap alatt következik be.
Csakhogy az energiarabságnál van egy fontosabb elem is. Egy olyan elem, ami az EU-ban csak a magyar kormánynál érhető tetten, a németeknél nem. És ez az, ami szintén azt erősíti, hogy Orbán a választások után is megértő lesz Putyin agressziójával szemben:
az ideológiai szövetség.
Az elmúlt 12 évben Orbán azon fáradozott, hogy az EU-n belül kiépítse azt az illiberális államot, és ez végső soron sikerült is neki. Ez az állam kicsiben ugyan, de sok tekintetben Oroszországhoz hasonlít: a legrosszabb kommunista időkre emlékeztető propaganda ömlik a közmédiában és a Fidesz által fogott sajtóban, kamupártokat és kamu civil szervezeteket hoznak létre hatalomhoz közel álló körök, a kormánypárt kommunikációs csapata a legtöbb erőfeszítést az ellenségkép gyártására, a bűnbakkeresésére fordítja, mindeközben pedig fokozatosan, de határozottan épül le a jogállam.
Bár mindennek a Fidesz hatalomban tartása és a kormánypárthoz kötődő üzleti körök életben tartása a célja, az „orosz modell” nem ütközik komolyabb társadalmi ellenállásba, sőt rengeteg híve, azaz valódi politikai legitimációja van.
Ám ennek a vezérelvű illiberális államnak csak akkor lehet ilyen széles legitimációja belföldön, ha az ehhez hasonló modellek külföldön is „sikeresek”, legyen szó a Trump-féle Amerikáról, a Putyin fémjelezte Oroszországról vagy az Erdogan vezette Törökországról, és persze Kínáról. Ha bebizonyosodik, hogy ezek az államok nem olyan erősek, mint amennyire erősnek akarnak látszani, akkor az általuk képviselt ideológiai is gyengül, ezáltal pedig a vezéreik is.
Mindegyik ilyen állam abban érdekelt, hogy a másik sikeres legyen és baj esetén vagy egymást segítsék ki, vagy legalábbis ne nehezítsék a másik dolgát. Emiatt politikailag az is észszerű, ha Orbán nem árulja el az illiberális szövetségeseit és ha nem is állhat Putyin mellé, akkor sem ő lesz az, aki üti őt. Így viszont Orbán most is tapasztalható oroszpolitikája nem a kampány, hanem az általa felépített rezsim ideológiai alapja miatt „semleges”.
Ezzel összefügg, hogy a kormányzat az elmúlt években, de különösen a közelmúltban is olyan szatelit szervezeteket hozott létre, amelyek eleve azt az ideológiát terjesztették, ami nagyrészt Oroszországból érkezett. Ilyen például az LMBTQ-ellenes, kifejezetten oroszpártinak mondható Védett Társadalom Alapítvány, amely láthatóan hosszabb távra tervez és nem csak a választások miatt lett beizzítva, a fideszes médiatérben pedig jelentős erőforrásokhoz jut. Az ilyen típusú szervezeteket nem lehet egyik pillanatról a másikra áthangolni, ez eleve nem is lehet cél, hiszen ezzel a létük kérdőjeleződne meg. Ezek a kormányhoz kötődő, de attól formailag függetlennek tűnő szervezetek olyan ideológiai hátteret biztosítanak, amely tartós szükséglete egy illiberális rezsimnek. Valószínűleg ezeknek a szervezeteknek a szerepe a választások után még inkább megnő, mert fontos pillérjét alkotják az orbáni kettős beszédnek. Annak, hogy Orbán egy fekete-fehér konfliktust (Oroszország megtámadta Ukrajnát) úgy állít be, mintha nem lenne egyértelmű, hogy ki az agresszor és ki az áldozat, a kettőt összemossa. Mindez a Kreml által terjesztett orosz propagandával áll összhangban és egyetlen célja van: elbizonytalanítani a világ közvéleményét abban a kérdésben, hogy ki a jó és ki a rossz egy ilyen háborúban.
Ez az elbizonytalanítás azért fontos Oroszországnak, mert ha katonailag ugyan rosszul is jöhet ki egy általa indított háborúból, de ideológiailag nem feltétlenül. És itt érkeztünk el egy nagyon lényeges ponthoz: lehet, hogy Moszkva nemkívánatos szereplő lett a nemzetközi térben, de ettől még nem biztos, hogy a Nyugat sértetlenül megússza azt, ami történik. Egészen biztos, hogy az Oroszországgal most szembekerülő külföldi államok nem csak gazdaságilag sérülnek majd, de a közhangulat is változhat. Ebben az esetben pedig akár az is racionális politikai húzás lehet, ha Orbán egyszerűen csak kivárja, mi lesz mindennek a vége. Ezzel kellő rugalmasságot biztosíthat saját politikájának, hiszen bármelyik irányban biztosít magának menekülőutat. És azért akar menekülőutat, mert tényleg hisz abban, hogy egy új világrend van formálódóban, az orosz–ukrán háború pedig ennek csak egy nyitánya. De nem a vége.
De az elmúlt években Orbán nemcsak azért közeledett Oroszországhoz vagy éppen Kínához, mert nemzetgazdasági és ideológiai szempontból ezt tartotta előnyösnek. Orbánnak évek óta nyilvánosan is hangoztatott meggyőződése, hogy új világrend van kialakulóban, egy olyan világrendé, amely már nem a nyugati nagyhatalmak dominanciájára épül. Ebben az új, kialakulóban lévő világrendben a kormányfő stratégiai lehetőséget lát arra, hogy Magyarországot újrapozicionálja. De ezeket a lehetőségeket csak akkor látja adottnak, ha jó kapcsolatokat alakít ki Kínával és Oroszországgal. Ezért tárta szélesre a kapukat az oroszok előtt, ezért is akarta Paks 2-őt, ezért is engedte meg Budapestre az orosz beruházási bankot, ezért támogatta a kormány százmilliókkal a hévízi ortodox templom megépítését (miközben az orosz ortodox egyház az orosz titkosszolgálat meghosszabbított karja és komoly szerepe van az ukrajnai invázió ideológiai hátterének biztosításában is), ezért tűrte némán, amikor az orosz hekkerek révén a Kreml az egész magyar külügy belső levelezéséhez hozzáfért.
Ezért akarja Magyarországra hozni a kínai Fudan Egyetemet, és ez az oka annak, hogy belement egy olyan, kínai hitelből épült, Budapest–Belgrád vasútvonal megépítésébe is, ami 979 év múlva térülne csak meg a magyar államnak. Oroszország az ukrajnai háború megindításával pária lett a nyugati államok által dominált nemzetközi térben. Ám Orbán valószínűleg arra számít, de legalábbis abban bízik, hogy mindez még nem lefutott mérkőzés, hiszen tudja, hogy Oroszországot – elsősorban az energiaszektorban lévő erős függőség miatt – akkor sem tudja nélkülözni Európa, ha a politikai érdekei most már ezt kívánnák.
Ha Orbán – a lengyelekhez, a szlovákokhoz vagy a csehekhez hasonlóan – már most oroszellenes retorikát folytatna és például orosz diplomatákat utasítana ki az országból, akkor azzal nemcsak az orosz gazdasági-politikai kapcsolatait erodálná súlyosan, de elismerné, hogy az a geopolitikai változás, amire a keleti nyitás politikáját építette, a valóságban tévút. Nem arról van szó, hogy ennek a beismerése politikai kockázatokat rejtene számára, hiszen Orbán egyik képessége éppen az, hogy bármilyen politikát és annak az ellenkezőjét is meg tud magyarázni a követőinek, legalábbis belföldön.
Az oroszok ukrajnai kudarca és a váratlanul széles és egységes nyugati reakciók ellenére Orbán valószínűleg arra számít, és nem is feltétlen ok nélkül, hogy a nagyon éles, oroszellenes nyugati közhangulat idővel változhat. Főleg akkor, ha az Oroszország ellen kivetett szankciók negatív hatásait majd a nyugati államokban is érezni fogják. Hasonló ez az orbáni politika ahhoz, amit a 2015-ös migrációs válság idején láthattunk: a magyar kormányfő akkor is élesen szembement a nyugat-európai fősodor politikájával, mígnem eljött ez a pont, amikor az általa képviselt menekültellenes politikának egyre több követője lett Európában is. Akár arra is számítani lehet, hogy a háborút és annak következményeit Orbán megpróbálja majd a saját hasznára fordítani. Az jól látszik már, hogy bárki is nyeri a választást, nem ússza meg gazdasági megszorítások nélkül. Márpedig ha Orbán erre kényszerül, akkor kifejezetten jól jöhet neki, hogy nem kell bűnbakot keresnie, mert az már adott: ott van az EU, amelyik szankciókat vetett be Oroszország ellen. Orbán a szankciókra kenheti az esetleges megszorításokat vagy az elszabaduló inflációt és a kormányzati propagandagyár bőven el lesz látva munícióval. A háborúnak ugyanis ára van, és ezt nemcsak Oroszország, de a magyarok is megfizetik. Orbán populista politikájának így akár kedvezhet is az, ami a gazdaságra vár akár Magyarországon, akár Nyugaton.
Egyáltalán nem biztos azonban, hogy az ukrajnai háború negatív gazdasági következményei hasonló fordulatot hoznak majd Európa nyugati felén, de természetesen ezt kizárni sem lehet. Ha így van, akkor ez a “stratégiai nyugalom” racionális politikai taktika. Még akkor is, ha nyomokban sem tartalmaz együttérzést egy megtámadott szuverén állammal szemben és legfeljebb csak egy illiberális állam túlélésének érdekét szolgálja Európán belül.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
