Szorult helyzetben voltunk Milánnal november 1-én kora hajnalban a Röszke–Horgos határátkelőn. A buszunk másfél órája állt, és mi még mindig az útleveleinkre vártunk, miközben félő volt, hogy útitársaink hamarosan megvernek bennünket.
A fedősztori, hogy egy határmenti kis faluba tartunk halottak napi családlátogatásra, talán hihető lett volna, ha Milán a szállásunk pontos címével is felkészül, nálam pedig nem találnak meg egy „Kérdések M-hez az ellenállással kapcsolatban” fejlécű A/4-es papírlapot. Ekkora hülyeséget tényleg csak az követhet el, aki azt hiszi, hogy Szerbiában demokrácia van. A papíron további kényes, politikai jellegű kérdések is szerepeltek, melyeket tehát M-nek, egy újvidéki ismerősünknek terveztem feltenni, hogy kicsit képbe kerüljek, miként zajlik egy működő egyetemi és civil ellenállás Magyarország határain kívül.
A röszkei határátkelőhely
Hallgatói Szakszervezet
Engem és Milánt az ügyeletes határőr végül is nemzetbiztonsági kockázatnak minősített, és egyszerűen kipenderített Szerbiából, vissza az Európai Unióba. Hiába, Brüsszel elől nincs menekvés. Szégyenszemre, gyalog kellett átkullognunk Magyarországra, bukva a buszjegyet (én visszafelé is vettem már) és az újvidéki szolidaritási akciót. Szegeden találkoztunk még pár sorstársunkkal, akiket hozzánk hasonlóan nem engedtek tovább a határon – akik így jártak, azok már csak a budapesti szerb nagykövetség előtt tartott esti szolidaritási megemlékezésen vehettek részt.
A HVG stábja eljutott Újvidékre, Földes András videóriportját itt nézhetik meg:
De hogyan alakult ki ez a helyzet és mit üzen nekünk, magyaroknak? Igazából erről volna fontos beszélni.
M-et – akit végül azért nem tudtam kikérdezni az ellenállásról, mert a határőr megakadályozott ebben – még nyáron ismertem meg, amikor a Hallgatói Szakszervezet három aktivistáját kísértem el Újvidékre egy terepszemlére, a látogatásuk célja az volt, hogy kapcsolatokat építsen, és saját maga számára is gyűjtsön némi inspirációt. Mindezt persze nem afféle mindent átszövő Soros-hálózatként kell elképzelni, hanem egymást támogató aktivisták gyülekezeteként, akik többé-kevésbé azonos értékrendet vallanak, a demokráciát pedig egy országhatárokon átívelő, egyezményes elvként képzelik el. Csapatunk holtidőszakban érkezett, a diákok nagy része épp a konstans egyetemi blokád miatt kihagyott vizsgáira készült. Az Újvidéki Egyetemen kampuszfesztivált szerveztek a továbbra is kitartó tüntetőknek, itt találkoztunk M-mel, aki annak ellenére, hogy hullafáradt volt, és éppen egyik egyeztetésről a tartott másikra, azért leült velünk elszívni pár cigarettát, és mesélt a mozgalomról is.
Kiderült, hogy a szerb egyetemi ellenállás a bázisdemokrácia elvein alapul, közösségi szavazáson döntenek arról, mi legyen a következő lépés. Minden egyetemi karnak van saját plénuma, amely képviselőket delegál az egyetem közös plénumába, amely pedig ugyancsak ezt teszi az összegyetemi plénumba. A feladatokat különböző munkacsoportoknak osztják ki.
Az egyetemi szervezkedés hevülete átterjedt a civil lakosságra is, akik ún. izborokat (választmányokat) hoztak létre, olyan szomszédsági közösségeket, amely civil fórumokat tartanak, hogy a közvetlen környezetük problémáira keressenek együtt megoldást. És az izborok Szerbia déli területein, ahol kevesebb a felsőoktatási intézmény erősebbek is a diákszervezeteknél, gyakran a hatalommal is konfrontálódnak.
M-et akkor letargikus pillanatában kaptuk el, sokat beszélt a fáradtságról, a reménytelenségről és arról, hogy a mozgalom résztvevőinek csak 10-15 százaléka valóban aktív, nekünk azonban mégis az volt az élményünk, hogy Szerbiában egy meglehetősen jól szervezett, aktív ellenállás működik, olyan, amiről otthon, Magyarországon álmodni sem mernénk. Úgy tűnt, tényleg nagyon sok ember akarja, hogy a Vucsics-kormány hatalma véget érjen, és ezért hajlandóak kockára tenni saját polgári életüket, feláldozni mindennapjaik békéjét. M. elmesélte, hogy az egyetemi ellenállás már az újvidéki tragédia előtt elkezdődött, de addig nem állt mögöttük komolyan vehető társadalmi támogató bázis, a hatalom figyelme ezután irányult rájuk.
Kétnapos látogatásunk alatt a művész-bölcsész M-en kívül más aktivistákkal is találkoztunk, a közgazdasági fakultás előtt a blokádot két fiatal konzervatív értékrendű hallgató tartotta, akik erősen bírálták az EU-t, az annak idején a délszláv háborúba horvát oldalon becsatlakozó NATO-t és az ukrán–orosz háborúval kapcsolatban is nagyon szkeptikusan nyilatkoztak, azt inkább amerikai–orosz konfliktusként értelmezték. Abban viszont teljes volt az egyetértés, hogy Vucsicsnak mennie kell, mert uralma rosszat tesz Szerbiának. Ez a politikai oldalaktól független, közös akarat hívta életre azt a hatalmas erejű népi mozgalmat, amelyhez képest a hatalom viszonyulási kényszerbe került, el kell tehát nyomnia vagy engednie kell a követeléseinek.
M. szerint a jövőre vonatkozó konkrét elképzeléseket megelőzi egy nulladik lépés: a Vucsics-rendszer megdöntése, amellyel nem szeretnének várni a 2027-ben esedékes következő választásokig, hiszen addig is a jelenlegi korrupt hatalom fog uralkodni, és bármikor az emberek fejére hullhat a mennyezet, mint az újvidéki vasútállomáson. Mivel nincs hova hátrálni, így hát várni sem érdemes – vélekednek.
Magyarországon ellenben türelmesen megvárjuk a választásokat és az esetleges új kormány intézkedéseit. A két attitűd alapvető különbözik. Mindez nem azt jelenti, hogy Magyarországon egyáltalán nincs ellenállás: egyetemi berkekben ott van a Hallgatói Szakszervezet, a Kréta Kollektíva, a MOME Front vagy a Károlis Bölcsészek. Nem sokat hallunk róluk, ez igaz, de a szerb szerveződésről sem hallott szinte senki addig, amíg meg nem történt az újvidéki tragédia.
Borítóképünk a Hallgatói Szakszervezet visszafordított tagjának szerb határnál készült fotója.
