Amikor eljött az idő, hogy egyetemet válasszak, meglátogattam a bátyámat, Craiget a Princetonon, ahol szemmel láthatóan belesimult a kosarazás, óralátogatás és a kisebbségi diákok számára kialakított központ tevékenységeinek ritmusába. Nemigen volt min gondolkodni: a közeli rokonságban senkinek sem volt a felsőoktatással kapcsolatos közvetlen tapasztalata, ezért nem sok mindent lehetett megvitatni vagy körüljárni. És mint korábban oly sokszor, most is úgy gondoltam, ami Craignek tetszik, az nekem is fog. Amit ő el tud érni, azt nekem is sikerül majd. Így lett a Princeton az első számú jelöltem.

Végzős gimnazistaként az utolsó év elején kötelességtudóan elmentem a kötelező első találkozómra az iskola számomra kijelölt továbbtanulási tanácsadójához. Nem sokat tudok mondani a tanácsadóról, mert szándékosan és szinte azonnal kitöröltem ezt az élményt. Nem emlékszem sem a hölgy nevére, sem az etnikumára, még arra sem, hogyan nézett rám aznap, amikor megjelentem az irodája ajtajában, telve büszkeséggel, hiszen úgy tűnt, hogy a Whitney Youngban az évfolyamom felső tíz százalékában fogok végezni, engem választottak meg a végzős évfolyam pénztárosának, bekerültem a kiemelkedő teljesítményt nyújtó gimnazistákat összefogó Országos Tehetséggondozó Programba, és sikerült szinte minden kételytől megszabadulnom, amellyel még ideges kilencedikesként érkeztem.

Nem emlékszem, hogy a hölgy átolvasta-e egyáltalán az adatlapomat azelőtt vagy azután, hogy bejelentettem, a testvérem példáját követve következő ősszel a Princetonon szeretném folytatni a tanulmányaimat. Lehetséges, hogy rövid találkozásunk alatt a továbbtanulási tanácsadó tett pozitív és segítő szándékú megjegyzéseket is, de egyikre sem emlékszem. Mert akár jogosan, akár nem, én bizony fennakadtam egyetlenegy, unottan és lekezelő mosoly kíséretében elejtett mondatán:

„Nem vagyok benne biztos, hogy a Princetonra való vagy.”

Az ítélete egyszerre volt villámgyors és elutasító, valószínűleg azon alapult, hogy vetett egy futó pillantást a jegyeimre és a tesztek pontszámaira. Valószínűleg ezt csinálta egész álló nap, mégpedig gyakorlott hatékonysággal: közölte a végzősökkel, hogy valók-e egy adott egyetemre, avagy sem. Sejtésem szerint úgy gondolta, hogy ő képviseli a realitást az adott helyzetben.

Kétlem, hogy bármilyen jelentőséget tulajdonított a beszélgetésünknek. De mint mondtam, a kudarcérzés jóval azelőtt jelentkezik, hogy valóban bekövetkezne. És számomra úgy tűnt, ez a nő pontosan ezt az érzést akarja elültetni bennem – kudarcra vagyok ítélve már jóval az előtt, hogy próbálkoznék. Azt közölte ezzel, hogy ne törjek olyan magasra, de ez szöges ellentétben állt mindazzal, amit a szüleim addig sugalltak nekem.

Ha úgy döntök, hogy hiszek neki, a megjegyzése újfent megingatta volna az önbizalmam, újraéltem volna a nem vagyok elég jó, nem vagyok elég jó régi, jól ismert mantráját. Ám akkor már három éven át tartottam a lépést a Whitney Young ambiciózus diákjaival, így megtanultam, hogy ennél több van bennem. Nem fogom hagyni, hogy egyetlen ember véleménye mindent megingasson, amit hitem szerint már tudtam magamról.

Éppen ezért, változtattam a módszeremen, de anélkül, hogy a célomon módosítottam volna. Igenis jelentkeztem a Princetonra és még néhány kiválasztott iskolába, de a továbbtanulási tanácsadó részvétele nélkül. Inkább olyan ember segítségét kértem, aki valóban ismert. Mr. Smith, az igazgatóhelyettes, aki a közelünkben lakott, látta, hogy diákként melyek az erősségeim, ráadásul a saját gyerekeit is rám merte bízni. Vállalta, hogy ajánlólevelet ír számomra.

Az életem során nemegyszer az a szerencse ért, hogy számos kitűnő és sikeres emberrel találkozhattam – a világ vezető politikusaival, feltalálókkal, zenészekkel, űrhajósokkal, sportolókkal, professzorokkal, vállalkozókkal, művészekkel és írókkal, úttörő munkát végző orvosokkal és kutatókkal. Volt köztük néhány (de nem elég) nő is. Volt köztük néhány (de nem elég) fekete vagy színes bőrű is. Voltak, akik szegénynek születtek, vagy olyan életet éltek, amely sokunk szemében igazságtalanul tele volt nehézségekkel, és mégis úgy dolgoztak, mintha a világ minden privilégiuma megadatott volna nekik.

A következőt tanultam meg: mindegyikük találkozott kétkedőkkel. Többeknek a mai napig hangos, stadionra való kritikusa van, olyan vészmadarak, akik minden apró ballépés vagy hiba esetén már harsogják is: Én megmondtam! A zaj sosem ül el, de az általam ismert legsikeresebb emberek rájöttek, hogyan lehet ezzel együtt élni, hogyan kell olyan emberekre támaszkodni, akik hisznek bennük, és tovább haladni a céljaik felé.

Aznap füstölögve léptem ki a továbbtanulási tanácsadó irodájából, ahol elsősorban az egómat érte csorba. Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni: Majd én megmutatom neked! Aztán persze lehiggadtam, és tettem tovább a dolgom. Sosem hittem, hogy könnyű bekerülni az egyetemre, de kezdtem megtanulni koncentrálni és hinni a saját utamban.

Igyekeztem mindezt érzékeltetni az egyetemi felvételi esszémben. Ahelyett, hogy úgy tettem volna, mint aki őrülten entellektüel, és szent meggyőződése, hogy tökéletesen illik a Princeton borostyánnal benőtt falai közé, írtam édesapám szklerózis multiplexéről és arról, hogy a családom tagjai közt senkinek nincs felsőoktatási tapasztalata. Nem tagadtam, hogy felfelé törekszem. Az én hátteremmel nem tehettem mást, mint hogy felfelé kapaszkodom.

Azt hiszem, végül tényleg sikerült megmutatnom annak a továbbtanulási tanácsadónak. Hat vagy hét hónappal később ugyanis bedobtak egy levelet a Euclid Avenue-n a postaládánkba, amely szerint felvennének a Princetonra. A tanácsadóhoz vissza sem mentem, hogy közöljem vele, mekkorát tévedett – hogy mégiscsak a Princetonra való vagyok. Egyikünknek sem használt volna. Alapvetően neki nem is kellett semmit megmutatnom. Csakis önmagamnak.

A fenti cikk szerkesztett részlet Michelle Obama Így lettem című könyvéből. Önéletrajzában Michelle Obama először mesél arról, miként próbált egyensúlyt teremteni a munkája és a családi élet között, hogyan élte meg a népszerűség terhét és a kritikákat, és beszámol a Fehér Házban eltöltött nyolc évről. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.