Esterházy: Matthäusnak esélye sem volt

A lapszerkesztők elárulták, hogy volt egy igen nyomós "érvük", amikor a futballrajongó Esterházyt felkérték az írásra: belépőjegy az idei németországi labdarúgó világbajnokságra.
 
Esterházy a napokban a világbajnokság kulturális keretprogramjainak egyikén lépett fel Berlinben, más futballhoz értő, esetleg valamikor futballozó irodalmi híresség (Per Olov Enquist, Henning Mankell) társaságában, s mosollyal nyugtázta a pódiumbeszélgetést vezető moderátor megjegyzését: a könyv talán
kései bosszú az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében elszenvedett vereségért (NSZK-Magyarország 3:2).
 
Esterházy nem fűzött kommentárt az olyan világmegváltó megjegyzésekhez, hogy manapság a futball az egyetlen egyetemes vallás, vagy hogy a futball alapján a világot is meg lehet magyarázni. Ellentmondott viszont, amikor az egyik írótárs úgy vélte, hogy a futballista ugyanolyan magányos, mint az író. "Nem, ez nem igaz. Nem Zidane nyer, hanem a csapat. A futballista nem magányos, az író igen."
 
"A futball az 'én' és a 'mi' közötti, nem mindig egyszerű viszonnyal nyűgöz le. Ritkán fordul elő, hogy egy játékos azt mondhatja: a csapat csapnivalóan játszott, de én jól" - fejtegette Esterházy egy német lapinterjúban. Abból az is kiderült, hogy kicsit örül Lothar Matthäus távozásának: "Magyarországon erre mondják azt, hogy nem oszt, nem szoroz. Úgy vélem, Matthäusnak semmi esélye nem volt... Már egyáltalán nem egy személyről van szó, hanem strukturális problémákról. A helyzet a magyar futballban annyira minden színvonalat alulmúló, hogy az ember csak ámul és bámul."
 
A pódiumbeszélgetésen tisztán irodalomról is szó esett. Megtudhattuk: Esterházy azért olvassa el újra és újra Theodor Fontane remekét, az Effi Briestet, mert azt várja, hogy a hősnő egyszer talán mégsem hal meg. A közönség és az írótársak mosolygós hümmögését hallván, intőn emelte fel ujját: "Nono, várjuk csak ki a végét".