A rendező, Dyga Zsombor díjat kapott a szemlén, ahogy a film egyik szereplője, Elek Ferenc is, sőt a film.hu közönségdíja is a Köntörfalaké. A legfontosabb közhelyeket mondom el a filmről, s mielőtt a mozi rajongói felhorkannának, ezúton jelzem: ezt őszinte dicséretnek szánom. A szó nemes értelmében egyszerű, mindennapi és rendhagyó egyszerre, van története, nagyon valóságosak a figurái, s egy percig sem éreztem, hogy unatkoznék.

Egy köpcös, zavarban lévő férfi és egy szép, fiatal nő vakrandizik. A találkozás egyértelmű zsákutca, mégis egy lakásban kötnek ki. Beszélgetni kezdenek egymásról, arról, hogy miért volt szar napjuk most, meg miért néhány évvel ezelőtt. Megérkezik a lány bátyja is, előkerül egy fotó, fölmerül néhány dátum. És összefutnak a látszólag független szálak, egymásba illeszkednek a történettöredékek.

Ha nem lennének nagy csavarok, sejthető kis titkok és mindennapi botlások, félelmek, csak három nagyon különböző egyéniségű és sorsú figura beszélgetne egy szobában, akkor is jó film lenne a Köntörfalak. És valószínűleg ez a titka. Nem is a történet. Van hozzá ugyan egy csavaros sztori is, ami persze szépen lassan csordogál, visz magával, a végén kicsit bepörög (érzésem szerint fura ritmusban) és szembesít azzal, hogy az élet nagy meglepetés is lehet. Ilyesmi jó eséllyel csak kevesekkel esik meg. De a részletek, a félreértések, a megdöbbenések, a véletlenek, a találkozások, a zavart tekintetek mindannyiunk életében jelen vannak, voltak. A mondatokat már hallottuk, a figurákat ismerjük vagy éppen mi magunk vagyunk. Tudjuk, milyen az, amikor akár mi, akár egy ember, akivel ismerkedünk kibontja, megmutatja magát – és meglepetést okoz. Vagy éppen megtestesíti az összes félelmünket. A kamerával együtt szédülünk, és legalább annyira bántja szemünket a félhomály, mintha magunk is ott ülnénk. Abban a szobában.

A káromkodások olyan könnyed természetességgel simulnak a történésbe, ahogy kevés filmben. A Mucsi-féle műfajteremtő elégedetlenség helyett itt most úgy szólnak a meg nem idézhető szavak, hogy az az érzésünk, enélkül nem lenne a mondanivaló az, ami. (Aztán meg a film egészében jelenlévő és a jelenlévőséget tökéletes arányérzékkel megformáló Tompos Kátya például olyan huncutul veti oda az „öklözőzsírt” Elek Ferencnek, hogy magunk is ízlelgetjük a szót egy ideig.) Amúgy is a film egyik erőssége a végtelen természetesség, a beszélgetések, az akció-reakció gördülékenysége.

Azt ugye tudni lehet, hogy hosszú hónapokig próbáltak a színészek, mire megkezdődhetett a forgatás (Miért?- kérdezték Dyga Zsombort a Filmszemlén. Mert Magyarországon vagyunk – mondta mosolyogva). És az is nyílt titok, hogy a rendező a férfi főszereplő figuráját kifejezetten Elek Ferencre írta, s Tompos Kátyára is hosszas keresgélés után akadt Dyga. Talán ezeknek is köszönhető, hogy otthon voltak a szerepekben a színészek, s itt – a sokadik méltatásnál - már épp ideje megemlíteni a harmadik figurát, a lány bátyját szintén hitelesen életre keltő önző-pörgő, mindig (inger)éhes Rába Rolandot is.

A végét nem árulom el. A lényeg az, hogy a döntéseket néha nélkülünk hozzák. Meg az, hogy néha akkor sem sokkal könnyebb, amikor mi határozunk valamiről. Kérdezni pedig mindig lehet. Csak legyen kitől. Most, hogy már minden kellően homályos, annyit még elmondhatok: a film külső jeleneteit télen forgatták. Ettől még átélhetőbb a jelen. S aki sejti, hogy melyik ház tetején szívtak hőseink, tudassa velünk.

KA