Az izraeli-iráni háború lezárását jelentette be Donald Trump
A bejelentés hírére beszakadt az olaj ára.
BLUE VALENTINE
Derek Cianfrance második egész estés filmje egy kárhozatra ítélt szerelem torokszorítóan hiteles és figyelmes története. Igazi érzelmi hullámvasút, amelynek folyamatos feszültségét a szaggatott elbeszélésmód tartja fent, kapcsolatuk megejtő kibomlását és könyörtelen széthullását ugyanis sok kihagyással és időbeli ugrással mutatja be, így állítva egymással szembe a különböző helyzetek és pillanatok különböző emocionális lenyomatait.
A szuggesztív és bensőséges atmoszféráról a visszafogott kézi kamerás felvételek gondoskodnak, míg Ryan Gosling és Michelle Williams egyaránt pályafutása egyik legérzékenyebb alakítását nyújtja.
BIUTIFUL
Alejandro Gonzalez Iñárritu negyedik önálló filmje Bacelona sötétebbik arcát mutatja meg haldokló főhősének nyomasztó pokoljárásán keresztül. Javier Bardem karizmatikus jelenléttel testesíti meg a prosztatarákkal küzdő férfit, aki egyszerre próbál meg boldogulni egy illegális bevándorlókat foglalkoztató vállalkozás alkalmazottjaként és apaként.
Ám a szociális látlelet helyett sokkal megindítóbb, ahogyan a filmet mélyen átszövi a spiritualitás, a haldokló főhős ugyanis képes beszélni a halottakkal, útja és küzdelmei során ezért transzcendens küldetést is teljesít. Költői erejű képek és gyomorba vágó realizmus jellemzi a Biutifult, amely új fejezetet nyitott a mexikói rendező életművében.
MELANKÓLIA
Lars Von Trier látnoki víziójában az apokalipszis tulajdonképpen csak keret, hiszen már a film lenyűgöző nyitójelenetéből kiderül, hogy a Melankólia nevű bolygó Földbe való becsapódása elkerülhetetlen. A két fejezetre tagolt egzisztencialista történet középpontjában a két nővér karaktere és személyisége áll, akiket egyre kérlelhetetlenebbül roppant össze az elidegenedettség és a kozmikus magány, miközben fokozatosan számolódnak fel emberi kapcsolataik.
A dán rendező bergmani ihletettségű lélektani drámája felzaklató és megterhelő alkotás, amely minden kilátástalansága ellenére mégis az egyetemes emberi megváltást hirdeti.
AZ ÉLET FÁJA
Teljesen érthető, hogy Terrence Mallick Arany Pálmával jutalmazott ötödik egész estés filmje szélsőségesen megosztotta a közvéleményt, hiszen filmnyelvének túlzott líraizáltságát, zavarba ejtő experimentalizmusát és grandiózus gondolatiságát sokan elutasították. De ha elfogadjuk ezt az öntörvényű patetikus beszéd- és szemléletmódot, akkor egy felemelő kozmikus utazásnak lehetünk részesei, amelyben a Föld kialakulásának és a kibontakozó evolúció pillanatképeibe egy egyre traumatikusabbá váló, szívszorító családregény fejezetei ékelődnek be.
Az élet fája egy igézően gyengéd és vakmerően vizionárius himnusz a gyerekkorról, a felnőtté válásról, az ártatlanság elvesztéséről, a hitről és a szeretetről.
DRIVE – GÁZT!
A dán Nicolas Winding Refn az év legtökéletesebb és legkarcosabb műfaji filmjét rendezte meg, megérdemelten vehette át munkájáért a Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb rendezőnek járó díjat. Ám a Drive – Gázt! csak a felszínen egy tragédiába torkolló fatalista és erőszakos bűnügyi hajszamozi, a mélyén sokkal inkább egy hipnotikus nagyvárosi magányfilm.
Számos kapcsolódási pontja ellenére egyetlen pillanatra sem válik öncélú posztmodern mutatvánnyá, ehelyett úgy teremt önálló és utánozhatatlan univerzumot, ahogyan csak az igazi klasszikusok képesek.
