Emblematikus, de üres előadással köszönt be Vidnyánszky

Maga a Nemzeti Színház új igazgatója nyilatkozta, hogy azért választja ezt a Tamási-művet színházavató darabnak, mert emblémát látott benne, a leendő színház és – gondolom – a leendő világ emblémáját. Újra kell kezdeni, fölépíteni „a népet és a nemzetet, hittel és a szamárral”.

Ez a Vitéz lélek sajnálatosan még Tamásinak sem a legjobb darabja; a Tündöklő Jeromos és az Énekes madár is sokkal jobb, pedig mindkettő korábban született. Alakjainak többsége plakátfigura, fordulatai nem annyira mesések, mint inkább következetlenek, a szerkezete aránytalan és ormótlan.

Balla Péter – ő a vitéz lélek – a háborúból (az elsőből) megtérvén azzal irritálja a falubelieket, hogy teljes nincstelenségében egy szamárral vág neki a globális építkezésnek, pedig elszegődhetne a gépesítés hívének is. Persze, egy jótevő némi pénzzel a segítségére siet, és nem is kér mást cserébe, mint hogy a tizenhét éve halott lányát (aki most lenne huszonegy) a vitéz lélek a „szívébe emelje”, lelki feleségévé tegye. Megteszi, és fölépül a ház – de közben eltűnik a szamár (sosem derül ki, hová).

mti

Közben Balla Pétert ellenállhatatlanul vonzani kezdi egy hús-vér huszonegy éves lány, a Boróka, akit viszont az apja nem hajlandó férjhez adni hozzá – és hát a szívbéli kegyelem okán ő is lemond a földi vágyakról. Aztán persze kiderül – amit ekkor már az egész nézőtér tud –, hogy a két lány egy lány, föld és ég összeborul, és minden rendben van. Még a szamár is megkerül, de már nincs rá szükség.

Vidnyánszky Attila régről ismert színházi világának jegyei nemigen vehetők észre az előadásban – és ez némi reményre jogosít a jövőt illetően; arra nevezetesen, hogy ha majd nem emblémát állít, hanem színházat rendez, akkor színház is lehet itt, nemcsak igehirdetés. Most mindenesetre Olekszandr Bilozub díszlete idézi meg ezt a régen látott világot: tágasságot sugalló háttérfüggöny keríti körbe a színpad közepére összpontosított játékot, minimáldíszlet van és sok-sok fatörzs, a végére meg – hisz építkezés történt – szépen csiszolt fahasábok lógnak a zsinórpadlásról.

A plakátszerű színház technikáját persze ismeri Vidnyánszky; van is kitartott csönd minden fontos szó után, gyulladnak a fények, ha a szép jövőre kell gondolnunk, és tartják a ritmust a kemény nézések, meg a közönség felé fordulva elmondott mondatok is. Jó lassú ritmust persze; nagy segítség ez annak, aki lassan gondolkodik, vagy szeret megpihenni egy kicsit egy-egy sejtelmesen áttételes fordulat után; „mi szép a szamáron?”, hangzik a kérdés, „a kereszt a hátán”, így a válasz – és erre tényleg jól jön a pihenés.

Nemcsak emelkedettség van, hanem derű is; aki például hiányolta Reviczky Gábor egyszerre parodisztikus és kabaré-kompatibilis színpadi jelenlétét, az a főhőst segítő házaspár férfitagjának, Nikitának a szerepében most örvendezhet az erősen megnyomott utolsó hangoknak és a jól ismert imbolygó mozgásnak. A feleség, Sári szerepében Nagy Anna olyan helyre kis falusi asszonykát rittyent, hogy legföljebb Tóth Auguszta férjre ácsingózó, a parodisztikus tájszólásban tobzódó intrikus könnyűvérő nőcskéje veszi föl vele a versenyt, aki furtonfurt illeg-billeg, még a nyelvét is ki-kinyújtja.

A vitéz lélek maga Trill Zsolt, aki közismert formáját hozza, és ez a közismert forma nem rossz, csak a kitartott nézések és súlyosnak szánt mondatok üresek kissé. De még így is tud középpontja lenni a játéknak, és ha nem is a vitéz lélek, de egy gyötrődő ember felvillan olykor. A gyötrelemnek oka lehet az is, hogy a darabon kívül az aktuális üzenetet is főként neki kell cipelnie.

mti

A mellékszereplők kétdimenziós segédalakok az amúgy nem túl tágas tablón. Mécs Károly szépen beszélve hozza Ambrust, aki a kislányát elvesztette, de lélekben mégis fölnevelte – első jelenete az író hibájából oly hagymázas, hogy orvosért kiáltanánk, ha kiáltani lenne kedvünk. A másik apa, Lázár ugyancsak súlyosan terhelt – nem elég, hogy „lopta” a lányát (Ambrustól), de még bele is szeretett, és ugyan magyar ember módjára ellenállt a bűnös szenvedélynek, de azért roppant zsarnokká deformálódott tőle. Horváth Lajos Ottó kezében többnyire fejsze van, de nem tesz kárt senkiben, viszont derekasan üvölt, hisz szörnyű indulat feszíti figuráját.

A lélek-feleség persze épp úgy láthatatlan, mint a szamár, a hús-vér szerelem megtestesítője, Boróka viszont nagyon is látható. Martinovics Dorina tájszólás és mórikálás nélkül is hitelesen adja az apai zsarnokságból kitörni igyekvő józan lányt, aki választottjának elmebeli épségében is okkal-joggal kételkedik, amikor az a szívébe zárt kegyelemről beszél.

Nehezen vánszorog végig az előadás a három felvonáson, de a végére mindenki hófehérbe öltözve köszönti a happy endinget, és a hófehér, mint tudjuk, a megtisztulás jele.

Ha túl leszünk végre a foghíjas játékrend régi Vidnyánszky-rendezésekkel telitömött első hónapjain, várható néhány színielőadás is. Érdekesnek ígérkezik a Claudel-Honegger Johannája, a Pilinszky, a Psyché, no meg a János vitéz, a Petőfié.

mti

Jó volt a közönség – a premieren ugyanis azok társaságában láttam az előadást, akik még nyáron vették meg a jegyüket, magától a direktortól. A protokoll – miniszterek, államtitkárok, Boss-öltönyök és elégedett fejbólintások – a szombati előadásra várható.

Most ünneplés volt; a normálisnak mondható vastaps igazi ovációba váltott, amikor a direktor is a színpadra lépett. Aztán jött a standing ovation, amely a megtévesztésig hasonlított azokra a néhány hónappal ezelőtti jelenetekre, amelyeket az igazgató politikai tüntetésnek aposztrofált.

A szerző színikritikus, az Alföldi Színháza – Öt nemzeti év című kötet szerzője.