Élet a Lukácsban

Zuhanyhíradó – a legenda szerint ez a manapság már közkeletű szó a budai Lukács fürdő vendégei körében keletkezett. A Lukács ugyanis soha nem egyike volt csak a sok fürdőnek, hanem különböző területeken dolgozó és alkotó művészek, színészek, tudósok találkozóhelye, afféle pótkávéház. Miközben az effajta fórumoknak mára szinte teljesen nyomuk veszett – ami volt, az is jobbára áttevődött a virtuális világba, a netre –, a Lukács ma is egyike azon kevés helyeknek, ahová azért is járnak az emberek, mert ott a világ dolgairól, az élet mindennapi kisebb-nagyobb ügyeiről is eszmét lehet cserélni. Az úszás mint közös szabadidős tevékenység olyanokat is összeköt, akik az eltérő foglalkozásuknál, élethelyzetüknél fogva nem vagy csak elvétve találkoznának. A kötetlen diskurálásnak megannyi valódi eredménye van: költők, írók merítettek és merítenek ihletet lukácsos élményeikből, de még tudósok is beszámolnak olyanról, hogy egy-egy probléma megoldásában, a továbblépésben mekkora segítséget nyújtott nekik a más látásmódú uszodai beszélgetőtársak észrevétele.

 A Szent Lukács fürdő mai vezetése is ápolja a tovább élő hagyományokat: az egykori neves törzsvendégek külön emléktáblákat kaptak a fürdő falán. Az uszoda látogatóinak többsége ma is rendszeresen visszajáró vendég – mondja Éva Mariann, a fürdő igazgatója, hozzátéve, hogy a törzsközönség is külön „klubokba” szerveződve éli tipikus lukácsos életét. „A napi 15 órás nyitvatartási időn belül ma is meg lehet figyelni, hogy reggel nyitásra, napközben, kora délután és este hellyel-közzel ugyanazok a vendégek veszik igénybe a medencéket, szaunákat, napozóteraszt”. A törzsközönség is kasztokra oszlik, vannak például a „kabinosok”, azok, akiknek számozott kabin áll rendelkezésükre, míg a többiek azért is használják inkább a közös öltözőt, mert még az átöltözés idejére sem akarnak kimaradni a beszélgetésekből.

A Lukács fürdőben. Mindent meg lehet beszélni

Fazekas István

A reggel hét órások táborába tartozik Váli Dezső festőművész, aki a naponta vezetett, naplószerű honlapján, a deske.hu-n listát is közöl azokról a törzsvendégekről, akik vele egy időben járnak az uszodába. Jellemző, hogy bár sokat tartózkodnak egy időben együtt a Lukácsban, gyakran még egymás nevét sem tudják. Nem sértő szándékkal, így lesz aztán valakiből például „a nejlonzacskókkal hosszan babráló különös fiatal férfi”, vagy egyszerűen csak „alezredes”, akinek a beosztását mindenki tudja, csak a munkahelyét nem. Ám épp az ilyen különbözőségek adják e vegyes összetételű társaság beszélgetéseinek savát-borsát. És – mint Váli is megjegyzi – „a Lukácsban az égvilágon mindent el lehet intézni, amit a törvényhozás nem tudott, baráti alapon. Még orvosi rendelő is van a vízben.” Két dologról azonban nem illik beszélni – legalábbis a reggel hét és nyolc óra közötti társaságban ez a szabály. Tabutéma a politika és a foci. Büntetés nincs, ha szabályszegés történik, de „ha valaki netán mégis megteszi, szemérmesen, zavartan elhallgatunk”.

Nem volt ez mindig így, és ma is vannak politizáló, illetve apolitikusabb társaságok. A második világháború után, a Rákosi- és a Kádár-időszakban éppen az volt a Lukács jellegzetessége, hogy szinte olyan volt, mint a Szabad Európa Rádió. A zuhanyhíradó éppen azt a célt szolgálta, hogy a hiányos és torz „közszolgálati médiának” alternatívát teremtsen. Gyorsan terjedtek a hírek és a pletykák, amelyek gyakran politikaiak voltak. A pótkávéház azt is szolgálta, hogy aránylag szabadszájúan meg lehetett beszélni az aktuális ügyeket, a fürdő lényegében erősen átpolitizált találkahely volt. Ma úgy mondanánk: egyike a „szabadság kis köreinek”.

 Ebben a légkörben persze az ugratások sem maradtak el; számtalan anekdota maradt fenn a Lukács törzsközönségének körében. Az egyik legjellemzőbb Boldizsár Iván szerkesztő-újságíró és Litván György történész esete. Boldizsár megegyezett ugyanis az 1956-os forradalom előtt Aczél Tamással, a Sztálin-díjas, később emigrált íróval, hogy aki legelőször a nyilvánosság előtt beolvas Rákosi Mátyás pártfőtitkárnak, annak megcsókolják a fenekét. S éppen a Lukács törzsvendége, Litván volt az, aki tanárként egy kerületi gyűlésen felállt, és nyíltan elmondta a véleményét. A Lukácsban persze azonnal tettekre kívánták váltani a két író fogadalmát, s Boldizsárt felszólították ígérete teljesítésére. „Egyszer csak odajött hozzánk Aczél Tamás, és Boldizsár kivágta magát: „Tamás, kezdd el te, hiszen mégiscsak te vagy a Sztálin-díjas” – s ezzel be is fejeződött a történet, mesélte később egyik interjújában Litván.

A politizáló írók, történészek, újságírók mellett számos más értelmiségi, főként művész látogatta és látogatja ma is a Lukácsot. A régebbiek közül Illyés Gyula, Vas István, Kodály Zoltán, Déry Tibor nevét emelik ki a visszaemlékezők, a közelmúltból Kállai Ferencet és Garas Dezsőt említik többen is. Napjaink ismert törzsvendégei között van Presser Gábor, Kern András és Gálvölgyi János.

hvg

Sokan meg is örökítették műveikben a Lukácsot. Ebben a műfajban Ottlik Géza híres regénye, az Iskola a határon kezdő sorai már klasszikusnak mondhatók: „Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt.” De írt a Lukácsról Mándy Iván is, Nádas Péter pedig a Párhuzamos történetek című regényének egyik jelenetét helyezte a fürdőbe.

Bármennyire a szabadság légkörét árasztotta és árasztja ma is a Lukács, az ottani társaságot az átkosban a belügyi szervek is figyelemmel kísérték. Besúgók voltak a törzsközönség körében is, s bár nyilván találhatók adatok rájuk nézve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, eddig még senki sem fogott ennek feltárásához.

A fürdőben lévő hírcsatornák egyike volt a „Miki-pressz”, amely az 1956-os szerepe miatt bebörtönzött Vásárhelyi Miklósról kapta a nevét. Igaz, ez sem lehetett hosszú életű, mert Szirmai István, aki a hatvanas évek közepén a kultúrát felügyelte a pártközpontban, megüzente, hogy „Vásárhelyi ne csak mondogassa a Lukácsban, hogy Magyarországon rendőrállam van, hanem vegye is tudomásul”. Vásárhelyi 1965-től kénytelen volt uszodát váltani.

Bár a vízben mindenki egyenlő, azért a Lukácsban is mindig voltak egyenlőbbek. Ezt azonban nem politikai érdemekkel lehetett kivívni. Az egyik legnagyobb becsben tartott vendég, Kodály Zoltán a legenda szerint azt a kiváltságot is kiérdemelte, hogy egyedül neki volt szabad szabálytalanul – azaz nem a sávokkal párhuzamosan – úsznia. Állítólag élt is a cikcakkban haladás szabadságával. Azt viszont ő sem úszta meg, hogy az egymás gyengéit jól ismerő törzsvendégek ugratásának áldozatává váljék. Köztudott volt például, hogy Kodály enyhén szólva sem ápolt jó viszonyt Hubay Jenő hegedűművésszel, a Zeneakadémia egykori igazgatójával. Így egyik reggel érzékenyen érintette a hiúságát, amikor Greguss Zoltán színész az éjszakai mulatás után másnaposan megjelent az uszodában, s a lukácsosok legendája szerint odaszólt a medence partján ülő Kodálynak: „Hubaykám, vigyázzon, mert kilóg a töke!”

Ahogy a múltban, úgy a mai helyzetre is igaz, hogy a fürdő vendégeinek az életszínvonala is igen eltérő. Van köztük vagyonos gyárigazgató és kispénzű melós, például liftszerelő, karbantartó. Az utóbbi nyolc évben közel megduplázódott árak miatt (lásd ábránkat) sokan kényszerűen elpártoltak a Lukácstól. Többen attól tartanak, hogy a vagyoni rostálódás idővel szét is verheti a jól összeszokott társaságokat.

RIBA ISTVÁN