2001: Űrodüsszeia

Nincs még egy olyan film, amit annyiszor, annyiféleképpen elemeztek volna, mint a 2001: Űrodüsszeiát; Stanley Kubrick 1968-ban bemutatott alkotása a tudományos fantasztikus műfaj, azon belül is a hard sci-fi megkerülhetetlen mérföldkövének számít. A sokféle értelmezést a film cselekményének laza, titokzatos felépítése is erősíti: az öt nagyobb fejezetet a misztikus monolit fogja össze, ám Kubrick a túlmagyarázás helyett a legtöbb kérdést nyitva hagyja. (Ezeket a narratív réseket sajnos a film pocsék folytatása, a 2010: A kapcsolat éve próbálta betömködni.)

A kényszeres maximalizmusáról híres rendező a legapróbb részletekig kidolgozta a film trükkjeit: még arra is ügyelt, hogy az űrhajók belső terei ne legyenek makulátlanul tiszták. A 2001-et négy éven keresztül forgatta egy viszonylag kicsi stábbal, az idő nagy részét az aprólékos munkával kivitelezett űrhajók és űrállomások mozgatásával töltötték – a minden munkafázist felügyelő Kubrick egyetlen Oscar-díját erre a filmre kapta, mégpedig a vizuális effektusokért.

Kubrick több műfajban otthonosan mozgott, akár horrort, akár kosztümös történelmi filmet forgatott, mindig az adott zsáner tökéletes mintapéldányát akarta elkészíteni – erre törekedett a 2001 esetében is. A filmet Arhur C. Clarke-kal közösen írták, érdekes módon a film és a regény szinte egy időben jelent meg. Kubrick nem pusztán egy látványos fantazmagóriát akart forgatni, hanem ténylegesen a jövőbe repítette filmjének nézőit: ezért nyúltak a jelenetei olyan hosszúra. A perceken keresztül az űrállomás körül forgó kamera, az asztronautákat követő hosszú beállítások mind a valószerűséget fokozzák: úgy érezzük, mi is jelen vagyunk a díszletekben, mi is az árnyékbokszoló űrhajóssal futunk körbe-körbe az űrhajó terében.

A 2001: Űrodüsszeia kulcsjelenete a film végére komponált hosszú, majdnem tízperces absztrakt szekvencia, amikor a főhőssé váló asztronauta átrepül egy pontosan nem meghatározható dimenziókapun. A csodálatosan színpompás absztrakt képeket az a Douglas Trumbull készítette, aki a Szárnyas fejvadász vizuális effektjeiért volt később a felelős, illetve Az élet fája hasonlóan absztrakt képeit is ő alkotta. Trumbull a képsor elkészítéséhez több kortárs avantgárd filmes tanácsát is kikérte, például John Whitney és Jordan Belson is adott javaslatokat a jelenethez. A 2001 utolsó tíz perce a filmtörténet legkísértetiesebb és egyben legszebb zárlata.

Kapcsolat

Robert Zemeckis 1997-es, Carl Sagan azonos című regényéből készült filmje az idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvétel lehetőségéről fantáziál – ez egyébként nem meglepő módon az egyik legelterjedtebb téma a tudományos fantasztikus zsánerben. A Kapcsolat egy szigorú hard sci-fihez mérten az űrlényekkel való találkozást egészen sokáig, a film utolsó jelenetéig tartja vissza – az idegenek egyébként egy kódolt rádióüzenet révén veszik fel velünk a kapcsolatot.

A film hőse, a Jodie Foster által alakított dr. Eleanor Arroway szinte mániákusan hisz a kapcsolatfelvétel lehetőségében: gyerekkora óta kémleli nem lankadó lelkesedéssel a csillagokat. Az idegenek üzenete, amit Arroway egy gigantikus rádióteleszkóppal fogott be, nem más, mint egy régi televíziós adás átkódolt verziója: egy csillagközi kapu tervrajzát tartalmazza. Az üzenet dekódolása persze egy csomó vitát és konfliktust generál.

Zemeckis filmje ügyesen lavírozik a valósszerűség és a fantázia között húzódó vékony, homályos vonalon: a végső nagy találkozást is sikerül neki meglehetősen kétértelműen bemutatnia. A Kapcsolat minden érzelmessége ellenére végig fenn tudja tartani az izgalmat, ráadásul egy csomó csodálatosan megkomponált jelenetet is felvonultat, mint például a felejthetetlen első beállítást, amiben a Földtől távolodva száguldunk végig a galaxisunkon.

Napfény

Danny Boyle a műfajok kalandora: rendezett már zombifilmet, vígjátékot, bűnügyi kamaradrámát  és túlélős kalandfilmet. A Napfénnyel úgy tudott a sc-fi zsáneréhez nyúlni, hogy a rá jellemző formai vagányságot megtartva európai érzékenységet fecskendezett az amerikai mozi által dominált műfajba.

Az Alex Garland által írt filmben a haldokló Nap felé utazik egy mentőmisszió, hogy egy Texas méretű atombombával életet leheljen belé, különben az emberiségnek a kihalással kell szembenéznie. A válogatott tudósokból és űrhajósokból álló csapat persze egy csomó nehézségbe ütközik, a belső feszültségek és meghibásodások révén veszélybe kerül a küldetés.

A Napfény Danny Boyle egyik érdemtelenül elfeledett filmje, simán helye van a legjobb munkái között. A látványos akciójelenetek végig hitelesek tudnak maradni, a színészek, főleg a főszereplő Cillian Murphy átélhetővé teszik az amúgy nem kimondottan összetett történetet. A Boyle munkáira jellemző ütős soundtrack is nagyon sokat dob a filmen, a végefőcímben felharsanó Underworld-szám igazi punk-érdességet csempész a filmbe.

Az ember gyermeke

A mexikói Alfonsó Cuarón a hosszú beállítások mestere: legutóbbi filmje, a Gravitáció tulajdonképpen nem más, mint egyetlenegy hosszú akciójelenet, néhány véget nem érő beállításban elmesélve. Cuarón a 2006-os filmjében is hasonlóan nyakatekert akciójeleneteket komponált: Az ember gyermekében van olyan háborús jelenet, amiben közel tíz percig nincsen vágás – ezeket a bonyolult koreográfiájú jeleneteket két hétig próbálják.

A P. D. James regényéből készült sci-fi egy nagyon is valószerű disztópiát vázol fel: a Földön évek óta nem születnek gyerekek, a világ legfiatalabb tagja is közel húszéves. Az emberiség a kihalással néz szembe, a társadalmakban eluralkodott a káosz, a legtöbb ország vezetése teljesen összeomlott. Nagy-Britannia, mint az egyetlen stabil rendszer egy kőkemény rendőrállamot épített ki a káosz és a háborúk elől menekülő emigránsok megállítására. A fiatalon aktivistaként működő, ma már teljesen kiégett bürokrataként dolgozó Theót megbízzák azzal, hogy egy terhes bevándorló lánynak legális papírokat szerezzen.

Az ember gyermekében az az izgalmas, hogy semmi sci-fis nincs benne: a 2027-ben játszódó történet annyira valóságosnak hat, mint egy dokumentumfilm. Ez nem kis részben a már említett hosszú beállításoknak és Cuarón rendezői tehetségének köszönhető.

Harmadik típusú találkozások

Steven Spielberg már tizenhat évesen elkészítette ennek a filmjének az első verzióját, az 1964-ben forgatott Firelightnak rendes mozibemutatót is szervezett.

Spielberg a Cápa hihetetlen sikere után zöld utat kapott a stúdióktól, bármit, bármekkora költségvetésből leforgathatott. Az idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvétel és az ufójelenségek foglalkoztatták a tinédzser Spielberget a legjobban: ezért a Harmadik típusú találkozásokra mint a legszemélyesebb filmjére emlékszik vissza. Rá nem jellemző módon a film forgatókönyvét is ő írta: a Harmadik típusú találkozások azt meséli el, hogyan válik egy átlagos családapa egy meghatározó találkozás után az űrlények megszállottjává.

A spielbergi mércével nézve meglehetősen szikárul megrendezett történet – a Kapcsolathoz hasonlóan – az idegenekkel való kapcsolatfelvételről fantáziál, ennek a lehetőségét járja körbe a lehető legvalószerűbben. A repülő csészealjakat Spielberg játékos szentjánosbogarakként cikázó barátságos lényeknek ábrázolja, ez a későbbi sikere, az E.T., a kedves űrlény megelőlegezése. A filmet Oscart érdemlő tehetséggel fényképező Zsigmond Vilmos képes volt az űrhajók fényét egyszerre barátságosnak és fenyegetőnek ábrázolni, a végső nagyjelenetben pedig vakító ellenfénnyel rejtette el a marslakókat.

A Harmadik típusú találkozásokon nem nagyon fogott az idő: ez elsősorban annak köszönhető, hogy Spielberg a gyorsan avuló technikai tűzijátékok helyett az emberi intimitásra koncentrált. A francia tudóst alakító Francois Truffaut szerepeltetése is bizonyítja ezt: erre a szerepre Spielberg nem feltétlenül egy neves színészt, hanem inkább egy szerethető karaktert keresett, a francia rendezőlegenda pedig tökéletes volt Lacombe szerepére. A forgatáson aztán többször előfordult, hogy a Spielbergnél tizenöt évvel idősebb Truffaut rendezői jótanácsokkal bombázta, sőt időnként versenyeztek egy-egy képsor megkomponálásával.

A szerző a Prizma munkatársa.