Hitler szerint „minden nemzedéknek kijár egy háború”, és mi igazán hálásak lehetünk, hogy legtöbbünk csak annyit kapott a gyilkolásból, amelyet A halál 50 órája mutatott. Két generáció felnőtt úgy, hogy szinte minden tagja látta Ken Annakin filmjét, amellyel gyakorlatilag csúcsra jutott a nagy emberek nagy történeteit kedvelő „régi” Hollywood, hogy aztán fél évtizeddel később jöjjenek „új” Hollywood fenegyerekei, Spielberg, Lucas, Scorsese, Coppola, hogy egészen más irányba vigyék el az amerikai filmgyártást, amely azonban éppen mostanra kanyarodott vissza oda, ahol az 1960-as években tartott.

A halál 50 óráját az ANNO Filmklubban bemutató Laska Pál forgatókönyvíró a televízió megjelenésével és elterjedésével magyarázta, hogy a nagy amerikai stúdiók az 1950-es években A halál 50 órájához hasonló látványos szuperprodukciók felé fordultak. Mivel a filmeket ekkor már otthon is lehetett fogyasztani, halat vagy csokoládétortát falatozva, a moziknak olyan filmeket kellett műsorra tűzni, amelyeket igazán csak nagy vetítővásznakon lehetett élvezni.

Hiszen egy kicsi, fekete-fehér dobozban hogyan is lehetne „valósággá” a Ben-Hur kocsiversenye vagy A halál 50 órája páncélos dandárja? (A mai képregényfilm-dömping is hasonló okra vezethető vissza, csak éppen nem a televízió, hanem a letöltések miatt alakult így: egy laptop monitorján nyilván nem domborodnak ki egy 3D szuperhősfilm előnyei.)

Azóta se láttunk egy filmben annyi páncélost, mint A halál 50 órájában. Igaz, semmi sem az benne, aminek látszik. A német Királytigriseket átfestett amerikai M47-es Pattonokkal helyettesítették, az amerikai Shermanokat pedig M24-es Chaffee-k „alakították”, Belgium helyett pedig Franco Spanyolországában vették föl az ardenneki offenzíva tankcsatáit a mindig spóroló filmesek, akik dramaturgiai okokból a hetekig elhúzódó összecsapásokat is alig több mint két napba rántották össze. A pizsamafelsőjüket is bolhapiacon vásárolt második világháborús kitüntetésekkel teleaggató wannabe-hadtörténészek bírálják is e „csalás” miatt a filmet – de még Eisenhower exelnök is sajtótájékoztatót hívott össze, hogy helyre tegye A halál 50 órája pontatlanságait –, holott annak nem is a harci jelenetek az erősségei, hanem a karakterek.

A kedvelt német dalról, a Wacht am Rheinről (Rajnai őrszem) elkeresztelt ardenneki offenzíváról, az 1944 decemberére egyre kisebbedő, és 1945 tavaszára már csak egy észak-déli csíkká szűkölő Harmadik Birodalom utolsó kétségbeesett és önpusztító ellentámadásáról szóló filmben a kor legnagyobb amerikai sztárjait vonultatták föl. Henry Fonda, Charles Bronson és Telly Savalas egyenként eladtak volna egy filmet, de a csúcsalakítást minden kétség nélkül a kiszőkített brit Shakespeare-színész, Robert Shaw nyújtja, aki nem sokkal korábban tűnt fel a filmvilágban az Oroszországból szeretettel című 1963-as James Bond-film bérgyilkosaként.

A halál 50 órája hősei és antihősei mind-mind archetípusokat testesítenek meg, mintha csak egy Bertolt Brecht-tandrámát látnánk: Fonda Kiley szerepében a nyílt tekintető civil, Bronson Wolenskiként a tökös cowboy, Savalas Guffy szerepében a bizniszelő kisember, Shaw pedig Hessler ezredesként maga a megtestesült porosz militarizmus, aki el van szánva arra, hogy egyenruhában hal meg Németországért, mint ránézésre a családja minden férfitagja a francia-porosz háború óta. Élete értelmét a háborúban látja, és amíg az folytatódik, az számára maga a győzelem, mert amíg egyenruhát hordhat, nem szabadulhat meg tőle a világ. Szerepfelfogása e tekintetben hasonló a pártkatonai szolgálatot teljesítő uszító publicistákéhoz.

Hesslerre bízzák a szinte sebezhetetlen, új, 70 tonnás Királytigrisekből álló páncélos dandárt – „még mindig mi németek gyártjuk a legjobb játékszereket” –, mellyel akkora csapást kell mérni a nyugati fronton támadó szövetségesekre, hogy másfél évig ne heverjék ki. Addig a német tudósok kifejlesztik azokat a bombákat, amelyek „egyetlen robbanással egy várost pusztítanak el”. Valójában 1944 decemberére már leállították a Werner Heisenberg vezette náci atomprogramot, és afölött is jótékonyan hunyjunk szemet, hogy az írók elfeledkeztek az éppen Berlin felé masírozó Vörös Hadseregről, de ez a végét járó Hitlerrel is olykor-olykor megesett.

Hessler ezredest Joachim „Jochen” Peiper Waffen-SS ezredesről mintázták, aki a legmesszebb jutó német ék parancsnoka volt az offenzíva során, azonban másfél kilométerrel Spa előtt (ahol az amerikaiak 10 millió liter benzint tároltak) páncélosainak elfogyott az üzemanyaga, így katonái kiszálltak tankjaikból és felrobbantották azokat. Ennyi a történelmi alapja annak, hogy a támadó németek már csak 50 órára elegendő benzinnel bírtak, és csak immáron csupa gyerekből álló csapataik harci morálja maradt a régi.

Stratégiai döntés volt a film íróitól a húzás, hogy Hesslert nem Waffen SS-parancsnokként, hanem Wehrmacht ezredesként szerepeltették, aki kikel az amerikai foglyok lemészárlása ellen, mert fanatikus katona ő, de nem megszállott tömeggyilkos. A Hessler ezredesnek történő tiszteletadás ugyanis szakít a „minden német náci” korábbi filmes paradigmájával, a kollektív bűnösség elvével. Mi több, Hessler tisztiszolgája, Konrad szánandó alakjában a két világháborút végigszenvedő, a porosz militarizmus terhe alatt nyögő német kisember – a Good German – is megjelenik, aki a film végén eldobja fegyvereit, hogy gyalog induljon haza Németországba, nyilván, hogy majd újjáépítse azt. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Németország hollywoodi rehabilitációja az emlékezetes jelenetet.

A katarzis azonban már előtte megtörténik. A mai napig nehéz úgy végignézni A halál 50 óráját, hogy ne álljunk fel és ne remegjünk a katarzistól, amikor az eposzt végigbukdácsoló gyáva és gyenge amerikai alakok először és utoljára felnőnek a feladathoz, és nekiállnak felgyújtani a benzinraktárt, hogy Martin „Ne lőjetek” Hessler ezredes ne szerezze meg a létfontosságú üzemanyagot: „A benzin kell nekik, de nem kapják meg!”