16-ra lapot húzni – A film a világban és hazánkban 2016-ban
Sikerek és bukták, üres dizájn, téli túlélőtúra, polkorrekt Mad Max, magyar neofeudalizmus. Filmes visszatekintés 2016-ra.
Kezdődhet-e egy év – mely amúgy a földtörténet antropocén, tehát 1945 óta tartó korszakának talán társadalmi és politikai szempontból legergyább éve – jobban, mint egy friss Tarantino-filmmel? Nem. Az Aljas nyolcas – QT 8. filmje – a Becstelen brygantikkal indult új vonulat, az alternatív történelemben menetelő irályt folytató opus, egy Abraham Lincoln-levélhez, hogy most ez eredeti, vagy ócska hamisítvány, az mindegy, néhány fejvadászhoz, gengszterhez és egy déli tábornokhoz (nem sokkal az amerikai polgárháború után vagyunk) kapcsolódó 10 kicsi néger-történet, melyet a kaliforniai Mester a reá oly jellemző hücpével 70 mm-re forgatott.
A pimaszság ott jön ebbe a filmbe, hogy a háromnegyedében egy belsőben játszódó filmet olyan szuperszélesvásznúra forgatta, mint amilyen a Ben Hur (1959) volt, és még alig maroknyi mozi a filmtörténetben. Kikényszerített férfi-férfi orálszex egy pokrócért a hóban, északi kegyetlenségek versus déli kegyetlenségek történetei, mérgezett kávé és tökönlőtt néger őrnagy, én szerettem, de a Tarantino-rajongók széles körének lett teli a szája panasszal.
Még szintén január eleje volt, mikor a világfilm egyik legfontosabb magyar-amerikai szereplője – megkezdve a rémes 16-os halálsort –, Zsigmond Vilmos (A szarvasvadász) operatőr távozott. Szerencse, hogy még életében a Ludwig Múzeum nagy kiállítást hozott össze a tiszteletére, a Belvárosi Mozi pedig, szülővárosában, Szegeden, nemcsak az egyik termét nevezte el róla (egy másik városi híresség, Balázs Béla mellett), hanem még operatőrfesztivált is indított, mely remélhetően hamarost szárnyaló jövendő lesz.
Foglalt cím, bukott kommuna, medvebűnözés
Mikor egy évet kell szemlézni, hasznos elővenni a fesztiválnaptárt. Az év első fontos filmes eseménye Park Cityben (Utah állam) a Sundance Festival, az amerikai indie film nagy nemzetközi seregszemléje. A nagydíjat Nate Parker filmje, a The Birth of a Nation kapta, amivel úgy voltam, mint Till Attila idei dolgozatával (Tiszta szívvel), tökjó, csak kultúráinkban foglalt címmel nem érdemes filmet forgatni. Egyébként egykori Sundance-felfedezett Ryan Coogler (Fruitvale Station) is, aki a mozitörténeti Rocky-sorozat sequeljét csinálta meg (Creed), állítólag jó, sajnos nem láttam.
Ezután a Berlinale következik a filmes naptárban, itt mutatták be régi kedvencem, a dán Thomas Vinterberg (Születésnap; Vadászat) Kollektivet, magyarul Kommuna c. filmjét, mely mintha valami illiberál-anti68as megrendelésre készült volna, holott: a promiszkuus-multipartneriális családmeghaladási modell buktatóit veszi vizsgálódásának kandi górcsöve alá, eredményesen és fejet hajtva egy régi heroikus és hedonisztikus kísérlet előtt, mely később dialamasan elbukott. A nagydíjat az olasz Gianfranco Rosi Fuocoammare (Tűz a vízen) c. dokufikciója kapta, mely a Lampedusa szigetére menekülő afrikaiak vízbefulladását és túlélését tárgyazza, nálunk persze nem lett nagy sajtója, hiszen ekkor már beindult azoknak az ötletes plakátoknak a tervezése, mellyel október 2-ig beborították az országot: eredménytelenül.
Ezüst Medvét kapott a francia Mia Hansen-Løve filmje, a L’Avenir, egy középkorú filozófiatanárnő életnehézségeiről értekezik a csodálatos Isabelle Huppert főszereplésével, s mégis végig környékez a Zongoratanárnő-ripoff életérzés. Berlin után jön az Academy Awards, a nálunk Oscar-díj-kiosztóként ismert esemény, A visszatérő vagy Mad Max, ez volt a fő kérdés. Alejandro González Iñárritu rendezése, a The Revenant tarolt (legjobb rendező, legjobb férfi főszereplő: Leonardo DiCaprio és legjobb operatőr: a mexikói Emmanuel Lubezki, ezúttal harmadszor!).
A visszatérő gigantikus látványfilm egy téli túlélőtúráról, a főszereplő fizikai megpróbáltatásai leírhatatlanok, medvebűnöző és hosztilis őslakók támadják, extrém hideg és nehezített terepviszonyok szegélyezik útját. Meglepő viszont, hogy a politikai korrektség patikamérlegén kidekázott Mad Max: Fury Road csak technikai díjakat kapott, pedig ez az ökológikus szemléletű disztópia pont meghaladta elődeit, az ausztrál sivatagban forgatott lowbudget katasztrófafilmet és a Tina Turnerrel gazdagított diszkóritmusú ketrecharcosmozit, a vállalhatatlan Mel Gibsont is lewechselték a bikanyakú Tom Hardyra.
Több magyar maradt fenn éjszakára viszont, mint fél évvel később, az elnökválasztáskor, hiszen hazai esélyes volt, 1982 óta először. És tényleg, a Saul fiával teljesült a régi vágy, a legjobb külnyelvű filmnek járó Oscart immár másodszor magyar film, Nemes Jeles László holokausztmozija hozta el. A 2015-ös cannes-i díj után a filmügyi kormánybiztos is futtában a film mellé állt, noha korábban ez bennfenntes források szerint nem volt így. Sőt: a megnyert Academy Award után még a nem épp kultúrabolond miniszterelnök is gratulált (leereszkedően).
A szépség a jövő osztályharca
Cannes-ban a kritikusok kedvence a német rendezőnő, Maren Ade filmje volt, a Toni Erdmann. Nyugdíjas hippi trickster papa parókát ölt, egyetlen leánykáját indul meglátogatni a távoli és messzefénylő Bukarestbe, ahol a leány egy multinacionális vállalat katonája, emelkedését szolgálná, ha a cég szingapúri részlegéhez kerülne. Ám ekkor megjelenik a fater, kalamajkát kalamajkára halmoz, bohóckodásával a gyermeket igyekszik kirángatni a korporatív droidlétből, közepes sikerrel. A német film helyszínválasztása a kóved megadása a másfél évtizede menetelő román „újhullámnak”.
Az utóbbi évek román termése merészen nyúl társadalmi-politikai kérdésekhez. Tudor Giurgiu tavalyi ügyészfilmje (De ce eu?; Miért én?) a korrupciófeltárás közepette öngyilkosságba hajszolt fiatal jogászról, Christian Mungiu Érettségije (kéz kezet mos, haver havernak nem farkasa) a korrupciós hálóról. A legfigyelemre méltóbb Christi Puiu Sierranevadája – mindkét utóbbi dolgozat Cannes-ban a főtáblán versenyzett – karácsonyi talajfilm, a három óra alatt két és háromnegyed órát ugyanabban a lakásban vagyunk, az egyik szobában egy egyetemista családtag teljesen elkészült horvát Erasmus-cserediák barátnéja okádik, a másikban előkerül a rossz rokon és a karácsonyi ortodox kalács hozzáillő pópával, román NATO-tiszttel, aki tán a Babadag-környéki (Dobrudzsa) amerikai tengerészgyalogosokat koordinálja és leginkább a román ma általános korszelleme.
Versenyben volt a Neon démon c. film is a dán Nicholas Winding Refn alkotása, akit én korunk Wim Wendersének tartok, most tart körülbelül a Párizs, Texasnál, annyira áramvonalas, zeitgeistikus és laza, hogy a homlokán pattognak az erek. Drive c. filmje egy artsy-fartsy európai rendezőálom az amerikai gengsztermoziról, a Csak Isten bocsáthat meg thaiföldi „rossz zsaru” mozi, főszerepben a remek Vithaya Pansringarm és a hasonlóképpen remek Kristin Scott Thomas.
„Üres dizájn”, mondottam pár éve a filmipari apparátus egy láncszemének Cannes-ban, A nagy szépség c. Paolo Sorrentino-dolgozat megtekintése után – trendszempontból nem lett igazam: a következő, Ifjúság c. filmje demennyire kiállja az időpróbát!; a szerző idén nem állt elő mozifilmmel, sorozatot csinált inkább Jude Law és Dianne Keaton főszerepeltetésével a 0 cukros kólát ivó amerikai Ifjú pápáról. Refn legújabb mozija is elsőre ezt az „üres dizájnt” juttatta eszembe.
Los Angeles: Tinseltown & City of Angels, 16 éves áttetsző szépség, fotómodellkedés, a látvány: Edward Hopper és Giorgio DiChirico találkozása a boncasztalon, eye-candy („cukorka a szemnek”), a címhez méltó neonhangulatban persze, kékek, vörösek; az extenzív színhasználat különösen meglepő egy színvak rendező részéről, majdnem olyan, mint mikor a kalózkapitányra hajazó (félszemű) André De Toth 1953-ban 3D filmet rendezett. Elle Fanning és a Keanu Reaves a főszerepben, „görlsorozás”, hogy egy 30-as évekbeli kifejezéssel kedveskedjek ehelyt, azaz modell-casting finom selyem alsóneműben és kiszolgáltatottan, élő puma a hálószobában, egy kihányt emberi szem és fotómodell-szepukkú (szamuráj rituális öngyilkosság) egy varróollóval, valamint számos hivatkozások Stanley Kubrick makulátlan életművére.
Megnéztem egy videót is Refnnel, őszintén szólva, mikor azt mondta, hogy beauty is the new class war of the future („a szépség a jövő osztályharca”), akkor elkapcsoltam. Nem mintha a költő szépség filmes megjelenítése ellenérzések özönét váltaná ki belőlem. (Költői film például a román Radu Jude – tavaly az Aferim c. XVII. századi Balkán-westernnel dobott nagyot – A sebhelyes szívek (Inimi cicatrizate) c. filmje, mely a dadaizmusban más román zsidókkal szerepet vállaló, csonttuberkolózisban szenvedő költő, Max Blecher életének egy tengerparti szanatóriumban töltött epizódját dolgozza fel. Irodalom és film talán ilyen invenciózusan sosem ért össze, és sérült emberek testi szerelme ilyen szépen nem került még vászonra.)
Cannes-ban tért vissza a koreai Park Chan-wook is az Agassi (A szobalány) c. filmjével, melyet én az év mozijának tartok. Az Oldboyjal nemzetközi szupersztár-státuszba került rendező elmúlt évei csendesebben zajlottak Amerikában, ám most egy brit viktoriánus regényt ültetett át a Japán megszállta Koreába, a 30-as évekbe. Három fejezet, három kameraállás, perverz erotika, úrnő és szolga leszbiánus szerelme és utóbbi részéről a kifosztás vágya, a néző „egy sexploitationt lát luxuskivitelben, amelyben Park a japánoknál is precízebben maxolja ki az ero guróban rejlő lehetőségeket” – miként azt a kiváló Korea-szakértő ifjú kritikus, Teszár Dávid írta a filmvilag.blog-on. (Az ero guro – erotikus groteszk – 60-as évekbeli japán zsáner, és az is meglepő antinacionalista változás, ha egy koreai film ideje nagy részében japánul beszél. Vö.: 2000-ig a japán nyelv – tanulása, használata – tiltott volt a Koreai Köztársaságban.)
Még egy lábjegyzet Cannes kapcsán: a retró akcióvígjáték Nice Guys. Meglepő, hogy Cannes-ba került, igaz, csak külön eseményként, ez az ún. „jókishüjeség” 70-es évekbeli diszkóritmusban, sztárszereposztással (Ryan Gosling, Russel Crowe, Kim Basinger), a végén kis anti-trumpista üzenettel, és ez még csak május, képzeljük el, a következő években milyen amerikai filmeket nézhetünk majd!
Magyar reláció: vad vágta
Talán nem véletlen, hogy az idei év másik jelentékeny magyar fesztiváldijazottja, Hajdu Szabolcs a Filmalap kihagyásával készült függetlenfilmjében olyan közel kerül a román iskolához. Mielőtt belemennénk az Ernelláék Farkaséknál c. dolgozatba, rövid emlékeztető az új éra hajnalára: Szőcs Géza akkori kormánykultúrnyik, sámándob-szakértő és szakácskönyv-szerkesztő a filmkritikusok díjának 2011-es kiosztása alkalmával azt az előtudományos állítást tette, hogy a jövendő filmtörténészei majd úgy fognak kategorizálni, hogy „a magyar film 2011 előtt és után”. Tárgyév volt ugyebár az, amikor egyáltalán nem készült magyar film, bezárták a nagyhagyományú Filmszemlét, és felállt a Filmalap Andrew G. Vajna IRS-menekült vezetésével.
A filmmogul egyik első kijelentése az volt, hogy az európai moziban elkerülhetetlen állami filmtámogatás „egyablakos” lesz. Azaz, ha elutasít a főfő mecenatúra, akkor nem lehet ilyen-olyan párhuzamos alapítványokhoz, tévékhez, szponzorokhoz futkozni, vagy van az „Alap”, vagy a semmi. (Tegyük hozzá, hogy azóta a 2004-es filmtörvény egyik legnagyobb jótéteménye, a tao centralizálása is zajlik.) És akkor Hajdu Szabolcs, aki Délibáb (Mirage) c. filmjében már megszenvedte a Filmalapot, teljesen magánalapon, tizenvalahány tanítvány-operatőrrel, minimálköltségvetéssel megcsinálta az Ernelláék Farkaséknál c. filmjét saját, Maladype-színházi produkciójából és rögtön hozott is egy nagydíjat Karlovy Varyból.
Nem az első próbálkozás volt persze, többek között no budget film volt Novák Erik Fekete leves c. gengszterfilmje ’14-ben, vagy Reisz Gábor, a hazai mumblecore-t (motyogásfilmet) leginkább megjelenítő, s ezáltal itthon sikeres Van valami... c. mozija is nagyon kis költségvetésből, filmalapi támogatás nélkül készült. Hasonló produkció volt a filmes anarchizmus régi képviselőinek, a Buharov fivéreknek (Hevesi Nándor–Szilágyi Kornél) A velünk élő lelkek nagy része címen készült, gr. Batthányi Ervin és Schmidt Jenő Henrik szellemiségét dadába és punkba ojtó dolgozata is. Az új nóvum ebben az esetben az volt, hogy az ismert producer, Kovács Gábor a film mellé állt és összegyűjtött más producerektől is egy-két tízmillió forintot (részben: lelkiismeret-pénz), így elkészülhetetett ez a vad vágta.
Mielőtt ráfordulnánk teljesen a magyar filmre, még egy szó Velencéről, mely noha közel van, mégis inkább az amerikai-távol-keleti film keltetője. Itt ment az év giccse, az Arrival (Érkezés) c. Dennis Villneuve-mozi földönkívüliekkel való találkozásról, Wenders új dolgozattal örvendeztette régi rajongóit Peter Handke írása nyomán (Az aranjuezi szép napok), és állítólag a kiváló chilei Pablo Larraín elnökfeleség-filmje, a Jackie Natalie Portman főszerepével kiváló, de ezt még nem láttam.
A velünk élő neofeudalizmus pőre orcája
És akkor az eddig még nem érintett magyarok: Tilla említett filmje, jobb nekem a nemzetközi cím, a Kills on Wheels, a korszellem jobbjához illeszkedően mozgássérült gengszterfilm, szerintem erősebb, mint első, Pánik c. mozi, ahol a homoszexuális rendőrpár (Thuróczy Szabolcs–Kovács Lehel) pedig minden pénzt megért. Thuróczy itt is remek, félek, hogy el ne használódjon túl gyorsan, de az igazi öröm nekem a TÁP-színházas Fekete Ádám játéka volt. Év végi bemutató volt Sopsits Árpád filmje a A martfűi rém. Valós eset, fontos kor, 56 után, kisvárosi sorozatgyilkos, aki a „fejlett szocialista társadalomban” ugye nincs. Sopsits pszichothrillert csinált történelmi háttérrel, helyszín, díszlet, jelmez, a főszereplőnő (Szamosi Zsófi), mind ötös, valami csavar nekem mégis hiányzott, például, hogy az elkövetőt alakító Hajduk Károly és az ártatlanul elítélt megformálója, Jászberényi Gábor fizikai hasonlósága miért nincs jobban kijátszva.
Többféle szót érdemel a Kút. A 2007-es A nyomozó – és az HBO sikeres Terápia sorozatban való részvétele – óta Gigor Attila rendező a magyar film aranytartaléka, nem csoda, hogy újabb alkotását nagy várakozás előzte meg. E várakozások csak felemásan teljesedtek be, egy-két alapvető casting-probléma árnyékolta a világvégi benzinkúton gengszterek és a nyugat-európai szexipar kelet-európai beszállítói közötti konfliktust tárgyazó alkotást. Mondom ezt azzal együtt, hogy végre bebizonyosodott: Trokán Nóránál senki nem tud jobban alakítani cigánykurvát* ebben a kerek országban!
De: a filmcenzúra problémáját a Magyar Nemzeti Filmalap „központi dramaturgiájában”, egyablakúságában, kedves vezetője dubiózus (a kiadó ügyvédjének tanácsára finomított megfogalmazás) kaszinó-ügyletei, Habony–Rogán-közelisége, kereskedelmi televíziós nagykalandja és kisfelesége ellenzék-vidámító médiamegjelenései környékén kerestük eddig: ám ezalkalommal pőrén mutatta meg orcáját a velünk élő neofeudalizmus. A Kút című filmben a végefelé a központi helyszín plafonjára szerelt televízión a régi HírTV (G-nap előtti) Páholy c. műsorának kábé 20 másodperce látható. Ez a műsor a nagyhatalmú Kálomista Gábor Megafilm producer és egy Gajdics Ottó elnevezésű médiamunkás között zajló purparlé volt, mely a Muppet Show páholyban duzzogó két öregéről mintáztatott. Kálomista éppen korunk egyik legtehetségesebb petőfisándorának, Schilling Árpádnak valamely nyilvános megnyilvánulására mondja, hogy „Árpád hazudik... hazudik... hazudik”.
Ez eddig rendben is lenne, ám Kálomistánál kiütődött a biztosíték, a 3. Belorusz és a 2. Ukrán Front egyesített ütőerejével zúdult Pusztai Ferenc producerre, aki seperc alatt meg is tört a támadás súlya alatt – a már mozikban forgalmazott filmből kivágatta az inkriminált jelenetet. Ám itt nem lett vége, aláírásgyűjtés indult filmszakmai körökben Kálomista eljárása ellen. Napok alatt duzzadt nagyra a tiltakozás – elképesztő pletykák kerengenek, hogy Kálomistáék miként próbáltak szakmai szereplőket aláírásuk visszavonására késztetni –, ám az aláírók száma 700 fölé emelkedett, és nem csak a „filmes értelmiségiek”, írók, rendezők, vágók, de többségében a „szakma”, világosítók, pirotechnikusok és kaszkadőrök, sminkesek és öltöztetők jelentették ki, hogy a történtek után nem kívánnak a Megafilmmel dolgozni. (Voltak persze trükközések, ezt párok, kétfős teamek esetében lehetett detektálni, ahogy az egyik aláírt, a másik meg nem, hogy hivatkozási alap lehessen mindkét oldal felé az enjófejségre.)
„Andy csak az amerikai haveroknak ad”, terjedt el a „szakmában” az idén, s valóban, a viszkis rabló történetét, a Kondor Vilmos Budapest noir-könyvének vászonravitelét, és a Papa Pia c. szuperprodukciókat amerikás-magyar szakemberek készítik. (Az előző mondat kesernyéssége persze nem Antal Nimród rendezői tehetségének megkérdőjelezése.)
Sose nem is volt a magyarországi filmszakma kantiánus, mert a csillagos ég még csak-csak elvolt felette, de az erkölcsi törvény körötte soha. Ugyanakkor érzékeny lakmuszpapír, és 2001-ben a Madzag Egyesület lázadása elég jól jelezte egy kor végét. Majd mikor ismét hozzáfogunk az Orbán- (és a megmaradt, velünk élő Kádár-, Horthy-, Ferenc József- etc.) rendszer lebontásához, akkor erre a területre különösen érdemes és kell figyelni! A magyar partikularitáson túl pedig a film megújításába, a technika rohamléptű fejlődése mellett, fontos volna a doku és fikció mesterséges határának elsatírozása, a képzelet és valóság közelítése az eye-candy ellen, mely utóbbi valóságmegvonás, a gondolat (kreativitás, innováció) ellenfele.
*A PC kora végét ért, mondja nemzetünk nagyívű vezetője, úgyhogy.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
