De nemcsak Portman makulátlan, megrázó játéka miatt zseniális film a Kennedy-gyilkosság után játszódó mozi: a Jackie-vel a dél-amerikai filmesek legnagyobbjaként előlépő, chilei Pablo Larraín úgy forgatta ki az életrajzi filmek kliséit, hogy egyenesen földbe döngölte a velencei közönséget.
Most már kijelenthetjük, hogy a 73. Velencei Filmfesztivál össze-vissza veri az idei cannes-i felhozatalt. A Kaliforniai álom (La La Land) című musical és az Érkezés (Arrival) című sci-fi már az első két napon elvarázsolta a nézőket és a kritikusokat, de később a Nocturnal Animals és a versenyen kívül vetített, az előbbieknél megosztóbb Mel Gibson-féle háborús film is kiemelkedő értékeléseket kapott.
És akkor sem túlzunk, ha azt mondjuk, Velence eddig a színésznőké: Emma Stone a Kaliforniai álomban, Amy Adams pedig az Érkezésben és a Nocturnal Animalsban is olyan alakítást nyújtott, amit egyből Oscar-esélyesnek kiáltottak ki. És valószínűleg így lesz a szerda reggel bemutatott Jackie-vel is, ez esetben Natalie Portman személyében.
Mi már akkor ujjongtunk, amikor kijött az első kép a Jackie-ből: Natalie Portman tökéletes választásnak tűnt, ahogy a first lady által felújíttatott Fehér Házban, az ikonikus piros dresszben portrét állt. Ekkor ettől függetlenül még nem lehetett tudni, hogy maga a film hova fog kifutni: Jackie Kennedy gyászos napjait rengetegféleképpen meg lehetett volna fogni.
Persze nagy reményt adott, hogy a rendezői feladatot arra a negyvenéves Pablo Larraínra bízták, aki szokványos filmet még nem igazán készített. Fuga című 2006-os debütálása egy, az őrület határán táncoló karmesterről szólt, a két évvel későbbi Tony Manero főszereplője John Travolta Szombat esti lázban játszott főhősének megszállottja volt, rá még két évvel jött a Santiago ’73 az ország és az ember halálát állította párhuzamba, a 2012-es No című filmmel pedig végre megszerezte első Oscar-jelölését: a dokumentumfilmnek álcázott alkotás a Pinochet-diktatúrát megdöntőn népszavazás kampányáról szólt.
Az elmúlt két évben pedig rendesen belehúzott: El Club című tavalyi filmje egy olyan kisvárosban játszódott, ahova a gyerekek ellen elkövetett bűnök után küldték a katolikus papokat és apácákat, de idén is járt már fesztiválon: a Berlinalén mutatták be a Nerudát, ami a Nobel-díjas költő, Pablo Neruda a kommunista pártba való belépése utáni száműzetéséről szól. Aztán jött Velence.
A Jackie több narratív vonalon fut, a különböző elbeszélési technikák viszont egyáltalán nem teszik kuszává a történetet, hanem zseniálisan egészítik ki egymást. Az első egy jól bevált módszer: egy, a Time újságírójának (Billy Crudup) adott interjúból tudhatjuk meg Jackie Kennedy (Natalie Portman) érzéseit, néhány nappal férje meggyilkolása után. Ezen kívül egy pappal (John Hurt) való beszélgetésből, valamint a Fehér Ház felújíttatásáról készült dokumentumfilmből tudhatunk meg részleteket az elnöki pár ambivalens kapcsolatáról.
És persze ott a valós idejű cselekmény: egy brutálisan hátborzongató jelenetben élhetjük újra a merénylet pillanatait, de a következő órák történései sem kevésbé szívszorítóak. A gyógyszerekbe és az alkoholba menekülő ex-first lady összeomlása, az eseményeket még felfogni képtelen gyerekek önfeledtsége és a Bobbyval (a szintén remek Peter Sarsgaard) való szócsaták is felejthetetlen pillanatokat tartogatnak.
Mindezt Pablo Larraín semmilyen történelmi/életrajzi filmmel össze nem hasonlítható, minden momentumot a lehető legérzékenyebben, giccsbe mégsem fordulóan életre keltő stílusában kell elképzelni: a gyász már-már világvége-hangulatba csap át, ami Portman játékával összhangban jelentkezik a képi világban is. És akkor még nem is beszéltünk a minden tendenciával szembemenő filmzenéről, amit az Under the Skinnel már bizonyított Mica Levi követett el, aki egy kis kísérletezésért nem megy a szomszédba.
Szóval minden félelem alaptalan volt: Larraín nem adta meg magát Hollywoodnak, az eddig csak kétes minőségű YA-produkciókat (Az útvesztő, A beavatott-sorozat: A hűséges) írt Noah Oppenheim forgatókönyve egyáltalán nem keltett csalódást, Natalie Portman pedig az Oscar-díja utáni kiábrándító vállalásai (szerepei mellett rendezői bemutatkozása is feledhető volt) után bombaként robbant vissza az élvonalba.
Emma Stone és Amy Adams pedig készülhet, óriási csata lesz azért a szobrocskáért.
Botránypápáról és az univerzum születéséről szól idén Velence
Natalie Portman first lady lesz, Amy Adams a földönkívüliekkel kommunikál, Mel Gibson fegyver nélkül küldi háborúba főhősét, de újra támad A hét mesterlövész is. De nem csak a nagy hollywoodi produkciók vannak előtérben az idei Velencei Filmfesztiválon: Nick Cave új albumát fekete-fehér, 3D-s film kíséri, Terrence Malick végre elkészítette 40 éve húzódó gigaprojektjét az univerzum történetéről, a könyörtelen osztrák dokumentumfilmes, Ulrich Seidl pedig ezúttal az afrikai vadászturistákról rántja le a leplet.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
Átnéztük Kerkez Milos tavalyi évét, mik azok a fontos mutatók, amikben már most a legjobbak között van, illetve mennyire illeszkedik a játékstílusa az angol bajnok játékrendszerébe.
A Tisza Párt elnöke arra kérte a magyar rendőröket, hogy a szombati Pride-on a magyar embereket védjék meg.
Érthetetlennek tűnhet, hogy a szexuális kisebbségek negatív megkülönböztetése zajlik ma Magyarországon, miközben a magyarok nem keveset tettek hozzá a homoszexualitás kultúrtörténetéhez.
Az Európai Bizottság a szervezés egyes elemei miatt eljárást indíthat.
Nehéz-Posony Kata, a HVG ügyvédje minden kérdésre válaszol.
A jelentős indulótőkével is megtámogatott alapítvány már dátumot sem mond, mikorra várható a régóta ígért beruházás.
