Megszállóvendégek : amikor még Ceausescu volt a jófej...

A jóságos Nicolae Ceausescu, aki a kapitalisták közé engedi alattvalóit, és hívei vissza is térnek az ő birodalmába. Meseszerűen hangzik ez, hiszen az európai szocialista országok sztálinizmus utáni történetében a román vezető volt a leggonoszabb diktátor, aki a legrövidebb gyeplőn tartotta a népét – és ennek megfelelően ő végezte a legcsúnyábban. De 1968-ban, amikor a most bemutatott Utazás apánkkal című román–német–magyar–svéd film (HVG, 2017. január 26.) játszódik, meglehetősen más volt a helyzet, mint ahogyan ennyi idő távlatából sokan gondolnák. Sőt nem csak a román turistákkal történtek szokatlan dolgok, miután 1968. augusztus 21-ére virradóra a Varsói Szerződés (VSZ) csapatai megszállták az emberarcú szocializmussal próbálkozó Csehszlovákiát, és mintegy mellesleg a nyári főszezonban nyaralók tízezrei előtt zárták el a hazafelé vezető utat.

1968 augusztusában pontosan hét éve állt már a berlini fal, és máshol is erősen zárt a vasfüggöny. Hogyan fordulhatott elő mégis az, ami a film történetének alapmotívuma, hogy az NDK-ban rekedt román autós turistákat Nyugat-Németországon és Ausztrián keresztül terelték haza? Ez annál is furcsább, mert a magyarokat, a lengyeleket, a keletnémeteket, a bolgárokat a Szovjetunión, pontosabban Ukrajnán át utaztatták haza – nyugati kerülőről nem lehetett szó. Kérdésünkre a film rendezője, Anca Lazarescu nem avatott be minket történelmi forrásokba, hanem családi emlékeire hivatkozott, és a románok nyugati kerülőjéről az általunk megkérdezett szakértők sem hallottak.

Történészek mégis hihetőnek tartják a dolgot. „A korszak tele van abszurd történetekkel, így akár ezt a filmsztorit is elképzelhetőnek tartom. Az NDK-nak azokban a hetekben kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy pár romániai turistával foglalkozzon” – véli Slachta Krisztina történész, NDK-szakértő. A berlini vezetőknek azért sem volt különösebb okuk a román turisták lépteinek vigyázására, mert 1963–1972 között „jégkorszak” uralkodott a két ország kapcsolataiban, mondja Georg Herbstritt német történész, az NDK–román kapcsolatok kutatója. Hozzátehetjük: azért is így volt ez, mert 1967-ben Bukarest – elsőként a szocialista táborból – felvette a diplomáciai kapcsolatot Bonn-nal. Utóbb már azt is tudni lehet, mire való volt a sietség: 1968 után Románia fejenként 4–10 ezer márkáért „eladta” a romániai német kisebbség jelentős részét az NSZK-nak. Bonn mintegy 200 ezer ember szabadságát váltotta meg pénzzel.

A háttér megértéséhez Herbstritt azt is felidézi, hogy éppen 1967–1969-ben viszonylag liberálisak voltak a román utazási szabályok. Az ENSZ a turizmus nemzetközi évének hirdette meg 1967-et, és ez jó alkalom volt arra, hogy Románia – részben devizaszerzési okokból, részben nyitottságának demonstrálására – nyugati turistákat csábítson be. Egyúttal román turistákat engedtek Nyugatra, ami főképp Ausztriát és Törökországot jelentette. Igaz, csak megbízhatóságuk alapos vizsgálata után, munkahelyi engedély birtokában, de 1968-ban már 38 ezer román utazhatott Nyugatra. Románia ezzel kilógott szövetségesei közül, de nem sokáig. 1970-ben ennek is vége szakadt.

Marabu

Kilógott a sorból 1968-ban Románia azzal is, hogy – a VSZ számításba jövő tagállamai közül egyetlenként – nem csatlakozott Csehszlovákia megszállásához. Igazából már meg sem hívták az idevágó tanácskozásokra a Nyugattal kacérkodó, különutas Ceausescut vagy más román vezetőket. Élete leghatásosabbnak mondott beszédét ennek a feszültségnek köszönheti az akkor odahaza és Nyugaton is meglehetősen népszerű román vezér. 1968. augusztus 21-én Bukarestben a pártközpont erkélyéről százezres tömegnek szónokolva fakadt ki Csehszlovákia lerohanása ellen. A viszonylag szabad légkör – amely a film szereplőinek hazatérésében is közrejátszott – legkésőbb akkor véget ért, amikor 1971-es utazásakor Ceausescu Kínában és Észak-Koreában Mao Ce-tungtól és Kim Ir Szentől kedvet kapott a személyi kultusz kiépítéséhez.

Említésre érdemes, hogy bár az NDK-nak semmi gondja nem volt déli szomszédjának lerohanásával, a hadsereg és az állambiztonság tagjai közül csak nagyon kevesen – vezérkari tábornokok, híradósok és titkos ügynökök – lépték át a határt. Politikailag nem volt ajánlatos megkockáztatni, hogy alig negyedszázaddal a náci csapatok után ismét német harckocsik dübörögjenek cseh földön. Ezt azonban csak a rendszerváltás után tudta meg a közvélemény, amelynek megtévesztésére az NDK-propaganda hatásos képeket és tudósításokat gyártott a csehszlovákiai rendteremtésről. Valóban mozgósítottak ugyan két hadosztályt az ország déli részén (ezeket a katonákat láthatták a film szereplőihez hasonló turisták), de szinte az utolsó pillanatban mégis az volt a szovjet parancs, hogy ne lépjék át a határt.

Az 1968-as bevonulás után körülbelül egy hónapig voltak lezárva a csehszlovák határok. Nem juthattak haza maguk a csehek és a szlovákok sem. A Fekete-tenger partjáról visszaigyekvő keletnémetek és lengyelek Romániában rekedtek, a Magyarországon lévő NDK-turisták nyaralása is jó pár héttel meghosszabbodott. Végül zsúfolt különvonatokon, Ukrajnán és Lengyelországon át juthattak haza, az ellenkező irányban pedig a délnek tartó magyarok zárták le így a nyaralásukat. A szerencsésebbeknek repülőjegy jutott az előre megváltott vonatjegy helyett.

Meglepő nyíltsággal beszélt a torlódásról Kádár János, amikor 1968. október 24-én a Budapesti Harisnyagyárba látogatott: „Egy időben tele lettünk csehszlovák turistákkal, (...) aztán valahol elhelyeztük őket, megetettük őket, zsebpénzt adtunk nekik, ők pedig közben szidtak minket mint megszállókat. Aztán még olyanok is akadtak, különösen a fiatalok között, hogy nagyon tetszett nekik ez a dolog, mert ingyen nyaraltak, s amikor lehetett már menni, akkor sem akartak. Közben a másik oldalon az történt, hogy ott is rengeteg magyar turista volt, (...) ott megszállóknak neveztek minket, ugyanakkor a Győr megyei titkárok, akik szintén sok csehszlovák turistát etettek Győr megyében, mert ott nagyon összetorlódtak, fölvetették, hogy mi etetjük őket, ott meg nem adnak a mieinknek enni, és méghozzá hogyan beszélnek velük. Mondom nekik, jó, jó, nem az ő csapataik jöttek be hozzánk, hanem a mieink mentek be oda, ezt is érteni kell.”

Az ukrán tranzit története pedig sajátságos NDK-kuriózummá fejlődött. Tudni illik, hogy a Szovjetunióba még a testvéri országokból sem lehetett egyéni turistaként beutazni: engedélyt csak hivatalos útra, meghívással vagy utazási iroda szervezésében lehetett kapni. Egy kis kivételt azonban tettek Berlinben: rejtélyes okokból 1964-ben bevezették a tranzitvízumot – bár erről, az NDK-ban nem példátlan módon, elfelejtették tájékoztatni az embereket. A lehetőség azonban éppen 1968 őszén nyilvánvalóvá vált. Ugyancsak rejtélyes okból a rendszert az után is fenntartották, hogy Csehszlovákiában sikeresnek minősítették a rendcsinálást, így az 1970-es évek elején az lett az első ország, ahová az NDK-ból külön engedély nélkül ki lehetett utazni, vagyis a kevés elérhető úti cél között nem volt már olyan, ahová pont a Szovjetunión keresztül lehetett volna eljutni.

Kalandvágyó fiatalok a tranzitvízumot az 1980-as évekig arra használták ki, hogy valahol Ukrajnában átszálljanak, és a saját szakállukra megismerjék a nagy birodalmat. Annál is inkább, mert elterjedt a híre, hogy az átutazás 48 órájának túllépését sem a szovjet határőrség, sem az NDK állambiztonsága nem bünteti túl szigorúan. A felfedezőmozgalmat a népnyelv UdF, azaz Unerkannt durch Freundesland (inkognitóban a baráti országban) néven örökítette meg.