Többször leírtuk már, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválnak semmi köze a popkultúrához, nem itt teremnek a jövő sztárjai (kivéve az ABBA), a fesztiválok fellépői, a rádiók kedvencei.
Tavaly azt írtuk, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál a popkulturális lábnyom a Holdon. „Nem jön sehonnan, nem tart sehová. Se előzménye, se következménye. Egy napos hülyéskedés, de igazából az sem, mert a rendes hülyéskedéshez vicces dolgok kellenek. Komolynak meg nyilván még az úgynevezett szívhez szóló dalokkal együtt sem komoly, de az persze láthatóan nem is nagyon akar lenni. Nem arra lett kitalálva.”
Mindez idén sem változott. Miért változott volna?
És tényleg, tegye fel a kezét, aki fel tud idézni az előző évek döntősei közül háromnál több előadót!
De az Eurovízió, az az Eurovízió. Idén is az volt. Hatalmas, kissé erőltetettnek tűnő buli, fény- és tűzorgia, extrémnek gondolt, de valójában megcsinált, sokszor elrajzolt, parodisztikus karakterek és többnyire teljesen felejthető zenék – nagyjából ez a kép él a fejünkben erről az izéről.
A 2018-as döntő estéjén is volt modern Drakula, hatalmas kopasz-szakállas óriás, viking Backstreet Boys, sok nagyon szerelmes pár, és persze a mi színeinkben némi pop-metal is.
Popkulturális Aliz csodaországban ez, ahol semmi sem az aminek látszik, egy könnyűzenei fekete lyuk, egy zárvány, ahol megváltoznak a szabályok és törvényszerűségek. Más a jó, más a működőképes, más a népszerű, más a sikeres.
Idén a portugál, az izraeli, a francia, a holland és a magyar produkcióban volt látható valami, amiért érdemes lenne visszaemlékezni erre az estére. Ezek nagy része labdába sem rúgott. Mert ez az Eurovízió.
Az izraeli Netta győzelme viszont tulajdonképpen Eurovízió-papírforma - de úgy, hogy nem egy generikus popdalról van szó, hanem egy ironikus, önironikus, bolondos, itt-ott már-már idegesítő produkcióról (nem csak zenéről produkcióról), ami éppen a humora, a befogadható és szerethető mivolta, és ami a legfontosabb, Eurovízió-kontextusban értelmezhető furcsasága, és megjegyezhetősége miatt lett győztes.
