Hiába foglalta el a NER a kulturális intézményeket, mégsem sikerült jobboldali kultúrát teremteni. De Orbán most új rohamra indul.
Most épp a tudományos életet államosítja a NER, de a kulturális életben is zajlik egy őrségváltás, aminek egyelőre ugyan nagyobb a füstje, mint a lángja, de már vannak áldozatai. Úgy tudjuk, távozni kényszerült például a külügyhöz tartozó, a magyar kultúra külföldi menedzselésért felelős Balassi Intézetet irányító Hammerstein Judit. A Szentendrei Régi Művésztelepet és számos alkotóházat működtető, jelentős vagyon fölött diszponáló Magyar Alkotóművészeti Nkft. éléről azért kellett mennie az egykori nagykövetnek, Hóvári Jánosnak, mert Balog Zoltán volt erőforrás miniszter közvetlenül a választások előtt ide ejtőernyőztette politika tanácsadóját, Tardy-Molnár Annát. Lapunk információi szerint inog a széke a Balog által májusban az NKA operatív irányítójává kinevezett, a liberális értelmiséggel szót értő Lőrinczy Györgynek, az Operettszínház főigazgatójának is. A mecénás szervezetre a Magyar Teátrumi Társaság titkára, szellemi atyja, Szabó László startolt rá. Mögötte a szervezet elnöke, Vidnyányszky Attila, az államtitkárrá emelkedett Fekete Péter áll.
A mérsékelt Balog Zoltán Kásler Miklósra lecserélése is a radikálisabb irány felé való elfordulást jelzi. De keményebb hangot ütött meg Orbán is Kötcsén, ahol állítólag arról beszélt, hogy a kormány irányvonalának sokkal határozottabb követését várta el az intézményvezetőktől.
Tegyük hozzá: Orbán Viktor valójában már 2009-ben, szintén Kötcsén megadta az iránymutatást. E szerint, ha a választásokon veszít a balliberális oldal, szemétre kerül a balliberális kultúra is, és az így keletkezett űrt a jobboldalnak kell betöltenie. Csakhogy ennek eddig nem sikerült érvényt szerezni. Hamar kiderült ugyanis, hogy nincs csereszabatos, íróasztalfiókokba rejtőző, úgymond jobboldali irodalom, festészet, színház stb. Ez akkor sem változott, amikor a 2010 után a Fidesz néhány budapesti művészszínház kivételével megszerezte az összes kulturális, művészeti műhelyt, a MMA-ba pedig kiszervezte az állami mecenatúra és kultúra irányítás egy részét. Sőt az intézménygründolás eufóriájának múltával szembesülnie kellett még az MMA-nak is, hogy nem tudja sajátjaival megtölteni a Műcsarnok vagy a Pesti Vigadó tereit úgy, hogy a látogatószámot is produkáljon. A Balassi Intézet egy ideig kísérletezett, de hamar rájött, egyszerűen nem viheti ki a külföldi magyar kulturális intézetekbe, vagy például a Frankfurti könnyvásárra kizárólag Wass Albertet, mert egyszerűen észre sem veszi őket a megszokott magyar „portékát” kereső közönség.
A Ludwig Múzeumnak eszébe sem volt valamiféle jobboldali kortárs művészetet fabrikálni, ahogyan a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) sem mondott le a korábbi nyitott és modern szemléletéről. Mindehhez természetesen az is kellett, hogy az intézmények élére általában nem komiszárok kerültek, hanem zömében széles látókörű, a nemzetközi kulturális világba beágyazott, européer szakemberek. A Balassi Intézetet Hammerstein Judit, a PIM-et Prőhle Gergely egykori államtitkár, nagykövet kapta, akik nyilván nem véletlenül lépek eggyel hátrébb, a nyugalmasabbnak vélt kulturális terület felé. A Müpa Káel Csaba irányításával óramű pontossággal működik, a Műcsarnokot Szegő György, a Ludwigot a posztot nemrégiben újabb öt évre megnyerő Fabényi Júlia, az Operaházat a szintén újrázó Ókovács Szilveszter szakmai alapon irányítja.
De a politikailag „terheltebb” Vidnyászky Attila és Andy Vajna is ebbe a névsorba kívánkozik. Előbbi egy modern, meglehetősen nehezen befogadható és népszerűtlen színházat csinál, de nem viszi színpadra a kormánypropagandát. Ő az egyetlen, akinek elnézik a foghíjas széksorokat. Vajna ugyan nem sokra becsüli az európai művészfilmeket, de hallgat jobb kezére, a Filmalap igazgatójára, Havas Ágnesre, aki tudja, milyen filmekkel lehet megjeleni az európai fesztiválokon. Azt pedig az egykori producer maga tudja a legjobban, hogy a nézők a jó közönségfilmekre mennek be, nem pedig a propaganda mozikra.
Így aztán a botrányosan és erőszakosan annektált kulturális rendszer hamar konszolidálódni kezdett, még akkor is, ha a szólamok továbbra is harciasak voltak, de az „éberséget” feláldozták a teltházakért, és a munkához szükséges nyugalomért.
Ennek most vége lehet. Már a választások elindult a kulturpolitikusok megfegyelmezése. Rettegve veszik kezükbe reggelente a párt lapját, a Magyra Időket, attól félve, hogy aznap épp róluk „derül ki”: a liberálisok ügynökei, baloldali elhajlók, vagy egyszerűen csak lankad az éberségük.
Legutóbb Ókovács Szilvesztert az Operaház főigazgatóját támadták meg a lap hasábjait. Bizonyos Horváth Zsófia, az ötvenes évek munkáslevelezőinek stílusában és szakértelmével „elemzi” az egy évvel korábban bemutatott Billy Elliot című musical előadását, feltéve a kérdést: „Hogyan történhet meg az, hogy egy ilyen jelentős állami intézmény, mint az Operaház, tökéletesen szembemegy az állam céljaival, és a legérzékenyebb korban lévő, tíz év körüli fiatalok számára készült előadást ilyen penetráns, féktelen melegpropagandára használja fel?”
A szerző mindezért a főigazgatót, Ókovács Szilvesztert teszi felelőssé. „A politikusok valószínűleg kevesen járnak Operába, balettra, azért nem érzékelik a gondokat” – írja Horváth, világossá téve, hogy cikkét gyakorlatilag feljelentésnek szánja. Szép hagyományt folytatva ezzel, a Kádár-kori Népszabadság műfaját, a „feljelentő-kritikáét”. Arra kár szót vesztegetni, hogy a magát közírónak címző szerző alapvetően félreérti a darabot, de úgy tűnik, magát a színházat is.
A lap hasábjain korábban nem kisebb személyiség, mint a vidéki napilapok nagy részét megszerző Mészáros Lőrinc-féle Mediaworks központi szerkesztőségének vezetője, Szakács Árpád ment neki cikksorozatában jóformán az összes, a Fidesz által elfoglalt, vagy általa alapított intézménynek. Megkapja a Vajna-féle Filmalap, a Balassi Intézet, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), sőt még a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) is, a hogy nem átallnak balliberális, a kormányt – a szerző szerint a magyarokat – gyalázó művészeket adóforintokból támogatni, meghívni, megszólaltatni, egyáltalán a tézetésükről tudomást venni. A ledorongoló írások azonban nem egyelőek a selyemzsinórral. Legalábbis ezt mutatja, hogy a személyükben megtámadottak a helyükön maradnak. Ugyanakkor aggódnak is, hiszen nem győznek magyarázkodni. Mind Ókovács Szilveszter az Operaház-, mind Prőhle Gergely a PIM főigazgatója hosszan védekezett az abszurd támadások ellen, amit, ha nem a párt lapjában jelenik meg, bizonyára szóra sem méltattak volna.
(A cikk a HVG 2018/19. számában megjelent írás bővített változata.)
Egy kiadós gombamérgezéssel indul François Ozon új filmje, a Ha megérkezik az ősz. A termékeny francia filmrendezővel az öregkori ráncok szépségéről, az Elemi ösztön nem múló vonzerejéről, egy szexi nagymamáról, egy pusztító családi vacsoráról és Nicole Kidman plasztikai beavatkozásairól is beszélgettünk.
Vasárnap hajnalban megvolt az eszkaláció, két nappal később a kapituláció is – nem így képzelnénk két atomhatalom háborúját. Irán megrogyott, de ennek a háborúnak valójában aligha van vége.
Iránnak az lehet a fő tanulság a most véget érő háborúról, hogy atomfegyver nélkül nem tudja megvédeni magát.
Látványosan távol tartotta magát a közel-keleti konfliktus értékelésétől Orbán Viktor. A kormányfőnek csak hazai használatra van mondása a fejleményekről.
Alapesetben a harcsa félénk állat, azonban ha a fészkét védi vagy fenyegetve érzi magát, támadásba lendül.
Megerősítették, hogy készek a kutatóhálózatról leválasztandó négy központ átvételére.
Elemzésünk a Tisza és a Fidesz első szakpolitikai vitájáról.
