A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Eleve csodálatos, hogy a többek közt a zenerajongók számára is rettenetes 2020 és 2021 után most egy stadionban üvölthettünk hangos rockzenére. Ráadásul nagyon sokan. Láthatóan nagyon sok nagyon boldog ember. Emiatt az újságíró hajlamos megbocsátani, hogy a Red Hot Chili Peppers ezen az estén nem szólt igazán jól. És azt is, hogy – ejnye, no! – csak egy ráadást adott. Na, de ne szaladjunk előre.
Két ok miatt is különleges volt ez a koncert a Puskás Arénában. Mármint azon felül, hogy megvalósulhatott.
Egy. A Red Hot Chili Peppers soha ennyi ember előtt nem lépett színpadra Budapesten. Sőt többen voltak ezen az estén, mint a zenekar eddigi magyarországi koncertjein összesen. Flea-ék 1996-ban a Kisstadionban léptek fel, és adtak egy egyébként nem túl jó emlékű koncertet, 2016-ban pedig két egymást követő estén játszottak a Papp László Arénában telt ház előtt, azok nagyon jól sikerült bulik voltak. Most 52 ezer ember jött össze a Puskás Arénában, abszolút Chili-csúcs Budapesten.
Kettő. Miközben a Red Hot Chili Peppers alapértelmezett, definitív gitárosa John Frusciante, a zenekar egyetlen korábbi magyarországi koncertjén sem ő pengetett. Pont úgy jött-ment – hiszen tudjuk, kétszer is kilépett a Chili Peppersből, és kétszer is visszatért –, hogy eddig azok, akik nem mentek el a zenekar valamelyik korábbi külföldi koncertjére, nem láthatták a Frusciantéval felálló együttest. 1996-ban az egyébként kiváló Jane's Addiction-zenészt, Dave Navarrót, hat évvel ezelőtt a Frusciante-tanítványnak nevezhető Josh Klinghoffert láthattunk a zenekar gitárosi posztján. Most azonban John Fruscinate újra a Los Angeles-i négyes tagja, itt volt Budapesten, és a kedvünkön valójában még az sem tudott sokat rontani, hogy tudtuk, egy igencsak közepes, viszonylag érdektelen lemezzel tért vissza.
Galéria, kattintson!
Veres Viktor
Az Unlimited Love című albumról megírtuk, hogy bár jó, hogy van, és a címéhez méltóan áthatja az egymásra találás és az együttzenélés öröme, valamint, hogy továbbra is nagyon jó odaülni a négy középkorú férfi mellé, és hallgatni, ahogy zenélnek, az album nagyon nem váltja meg a világot. Tisztességes munka, de nincsenek rajta különösebben emlékezetes dalok. Ehhez képest négy számot is a programba raktak róla, többet, mint ezen az estén a By The Wayről vagy a Blood Sugar Sex Magikről. Ez talán, sőt egész biztosan aránytévesztés volt.
Ami egyébként a dallistát illeti, szerepeltek nagy slágerek, de kifejezetten nem tuti bombabiztos számsorrendet raktak össze Anthony Kiedisék. Ami jelenti azt, hogy sokan reklamálhatnak, hiszen nem volt a Can’t Stop, nem volt az Under The Bridge, kimaradt az Other Side, jól esett volna hallani a The Zephyr Songot is, viszont a programba kerültek olyan nyalánkságok, mint az I Like Dirt, a Soul to Squeeze, vagy a Don’t Forget Me. Az új lemez ideválogatott dalairól pedig kiderült, hogy az új album kontextusában még csak-csak kiemelkednek, de egy koncerten nem nagyon működnek. Legfeljebb elviszi őket a teljes előadás lendülete, szódával elmennek.
Veres Viktor
Persze jól, sőt nagy kedvvel játszotta el ezeket is a négy veterán rockzenész, ahogy a többi dalt is. Ahonnan én néztem, úgy tűnt, hogy nagyon is volt kedvük ehhez az egészhez. A dalok közti improvizációkat is gazdagon mérték. Ja, és azt se felejtsük el, hogy jól nézett ki a pszichedelikusan örvénylő színpadi látvány.
A ritmusszekció, Flea – aki ez alkalommal is megemlékezett magyar származásáról – és Chad Smith kifejezetten nagyokat mosolyogott, John Frusciante maradt ugyanaz a befelé űrhajózó fantasztikus gitáros, aki mindig is volt, és ezen az estén is elképesztőt zenélt, Anthony Kiedis, nos, ő pedig a lehető legönazonosabban hozza az öregedő, jól karban tartott malibui faszit, akit a pöttyös nadrágjában és baseballsapkájában egyszerre lehet nagyon komolyan és nagyon nem komolyan venni. Valószínűleg éppen ettől az, aki. Kalifornikológus.
Galéria, kattintson!
Veres Viktor
A koncert – nem reprezentatív felmérésem eredményét ismertetem – nem szólt jól, sőt többen azt mondják, a stadion bizonyos pontjain kifejezetten rémesen. Hogy ez mennyire tudható be annak, hogy ez volt az első koncert a Puskás Arénában – és hogy az, amit hallottunk, összefügg-e azzal, hogy a zenekar egy dalnyi ráadás után sebbel-lobbal távozott a színpadról –, nem tudom. A Red Hot Chili Peppers mindenesetre még mindig a világ egyik legfaszább rockzenekara, szívből adják oda az életművüket, emberek közt lenni, hangos rockzenére együtt ordítani, hogy give it away now pedig még mindig a szabadidő eltöltésének egyik leghasznosabb módja.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
