Másodszor tért vissza a Red Hot Chili Peppers kötelékébe John Fruscinate, már majdnem háromszor, mint a mesében. Jövése-menése olyan popkulturális toposz, hogy többek közt regénycímet is ihletett, Enrico Brizzi: Jack Frusciante otthagyta a bandát.

Először a Blood Sugar Sex Magik című album, az amerikai zenekart szupersztárstátuszba röptető 1991-es lemez turnéján lépett ki a zenekarból, drogproblémákkal küzdött, és az a nyomás is megviselte, ami egy olyan fiatal zenészre nehezedik, aki hirtelen a világ tetején találja magát. Majdnem bele is halt az azt követő évekbe, közben készített néhány zavarba ejtő szólólemezt, végül aztán összeszedte magát, és 1998-ban visszatért a kaliforniai együttesbe, mely egyébként nemrég kapott csillagot a hollywoodi Hírességek sétányán, s melynek geneziséről a basszusgitáros, Flea LSD gyerekeknek című, magyarul 2020-ban megjelent könyvében is olvashatunk.

Frusciante második eljövetele (másképp: első visszajövetele) után készült a Red Hot Chili Peppers két legnagyszerűbb lemeze, az 1999-es Californication és a 2002-es By the Way. Frusciante a 2009-ben, a 2006-os Stadium Arcadium koncertkörútja után ismét szedte a sátorfáját, azt mondta, hogy kiégett a zenekarozásban és szólókarrierjére akar koncertrálni. Számos lemezt írt ezekben az években: rockosat, akusztikusat, elektronikusat, több ezek közül igen figyelemre méltó, de végig a kultuszstátusz sávjában mozgott.

Eközben a Red Hot Chili Peppers bevette Frusciante haverját – mondhatni: tanítványát –, a korábban turnézenészként az együttessel zenélő Josh Klinghoffert, akivel két tisztességes, bizonyos pontokon kifejezetten szórakoztató lemez készült, a 2011-es I’m With You és a 2016-os The Getaway. Vele koncertezett a zenekar két estén át Budapesten is, a fénylő tubusok éjszakáján meg is állapítottuk, hogy a nyakigláb gitáros – ha szerzőként és zenészként nem is ér fel elődjéhez – tök legitim színpadi figura, persze kimondva-kimondatlanul az is világos volt végig, hogy a Red Hot Chili Peppers John Frusciantével az igazi. Miközben semmiféle garancia nem volt arra, hogy megint visszatér. Aztán mégis.

2019 decemberében, miután Flea és Frusciante elkezdtek összejárogatni és zenei ötleteken dolgozni, a zenekar bejelentette, hogy John Frusciante ismét visszatér (az elbocsájtott Josh Klinghoffer azóta a Pearl Jamben játszott turnézenészként, és Eddie Vedder szólózenekarának is tagja). 2020 februárjában színpadra is léptek ismét együtt egy alapítványi rendezvényen, időközben pedig több fesztiválfellépést is bejelentettek, melyeket aztán a koronavírus-járvánnyal összefüggő korlátozások miatt lemondtak. A járványidőszak a lemez készítését is megakasztotta, csak a következő évben folytatódott a munka a lemez másik nagy visszatérője, Rick Rubin malibui stúdiójában, ahol a zenészek a hírek szerint közel száz dalötletből és -kezdeményből válogattak, s végül ötven számot vettek fel, melyek közül került tizenhét az április 1-jén megjelent lemezre.

A Red Hot Chili Peppers 2022-ben.

Warner / Clara Balzary

Az első néhány előzetes dal, hogy is mondjam, nem ígért túl sok jót, igaz nem is volt különösebben kellemetlen. Egy olyan zenekarnak, mint a Red Hot Chili Peppers nyilvánvalóan folyamatosan azzal kell megküzdenie, hogy kilépjen a saját árnyékából, vagy hogy felérjen a maga állította magasságokhoz. Hogy átugorja a lécet, ugye. Hogy itt és most is tudjon izgalmas lenni, de lehetőleg úgy, hogy ne idegenítse el magától a rajongókat, akik várnak valamit a zenészektől, ami jó eséllyel a megszokott, komfortos és szeretett alapcsomag.

Ettől persze egy zenekar a maga ismerős terepén írhat működőképes és jó dalokat. Miközben az is van, hogy együttesek nem a fennállásuk negyvenedik éve körül, rockzenészek pedig jellemzően nem ötvenes éveikben szokták megírni az opus magnumot. Ebben a bonyolult mátrixban kellene rendet vágni és igazságot tenni akkor, amikor az új Red Hot Chili Peppers-lemezről beszélünk.

Az Unlimited Love borítója.

Warner

Az Unlimited Love-ot jó hallgatni. Címéhez méltóan áthatja az egymásra találás és az együttzenélés öröme.

Jó odaülni melléjük és figyelni, ahogy ez a négy férfi együtt zenél. Az ismerős, Rick Rubin-féle hangzás természetesen még alá is dolgozik ennek az érzésnek. A dalok egy jelentős része azonban egyszerűen csak meglehetősen átlagos, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek tisztességesen megírva, eljátszva és felvéve, sőt még azt sem, hogy bármelyik is kínos fércmunka volna, hanem azt, hogy a legtöbbre nem fogunk úgy emlékezni, mint a legemlékezetesebb Red Hot Chili Peppers-számokra, vagy tán nem csak úgy nem, hanem sehogy sem. Itt persze egyből megszólal a kis hang az ember fejében: hát, hogy is várhatod, a legfontosabb köreit már megfutotta ez a zenekar.

Ráadásul indokolatlannak tűnik az album hossza is, tizenhét dal egy olyan lemezen fér el, ahol a számok egy részétől kifekszünk, annyira jók – olyanokon, mint a Blood Sugar Sex Magik, a Californication vagy a By The Way. Meg olyan klasszikusokon, mint a Beatles White Albuma vagy a Cure Kiss Me Kiss Me Kiss Me című lemeze, ahol jó bolyongani a lemez labirintusában és elveszni a sok és sokféle szerzemény között. Az Unlimited Love ilyen értelemben sok esetben inkább fárasztó, mint izgató.

Az összkép azonban árnyaltabb és pozitívabb. Vannak kifejezetten jó pillanatai az Unlimited Love-nak, amik a zenekar legjobb időszakait idézik, a The Great Apes és a The Heavy Wing például nagyívű, élvezetes és figyelemre méltó dalok, az It’s Only Natural a szívhez szól, a buja Aquatic Mouth Dance végét őrült fúvósok dobják fel, a Whatchu Thinkin’ tőrőlmetszett red hot chilis funk, a Veronica és Bastards of Light váltásai érdekesek, a többszólamú vokálok lenyűgözők és John Frusciante továbbra is fantasztikus gitáros.

A legfőbb érzés itt az újratalálkozás öröme. Június 15-én személyesen is átélhetjük majd ezt, amikor a zenekar Budapesten koncertezik, története során első alkalommal John Frusciantével a soraiban.