Vági Bence: Nincs olyan, hogy egy artista nem áll a kezén, hogy nem megy fel a levegőbe
A koronavírus-járvány miatti kényszerszünet idején született, de inkább korunk másik nagy problémája, a természet kizsákmányolása ihlette a Recirquel új darabját, amelynek csütörtöki bemutatója előtti összpróbáján a társulat alapítójával beszélgettünk. Vági Bence mesélt arról is, hogyan vészelte át a csapat a karanténidőszakot, és arról is, mi a következő nagy terve a mostani bemutató után.
Tulajdonképpen minden hiányzik a Szentendrei úti próbaterem falai között, ami cirkusszá tenné a cirkuszt: a fények, a díszletek, a csillogás és a rejtélyek helyett kilenc ember és egy óriási jegesmedve báb feladata, hogy megteremtse a varázslatot. A Recirquel új darabjának, a Solus Amor-nak az összpróbáján, magunkra hagyva a fantáziánkkal nézzük a produkciót, amelyből azért így is kiviláglik: Vági Bence társulata ezúttal az ember és a körülötte levő világ viszonyát vizsgálja az akrobatika és a tánc eszközeivel. Képesek vagyunk harmóniában élni a környezetünkkel? Képesek vagyunk harmóniában élni egymással? – szólnak a ki nem mondott kérdések, ahogy a táncosok a levegőben mutatják be a civilizáció kialakulását megelőző őskáoszt, a természettel való együttélést, majd azt, milyen sors vár a természettől eltávolodó emberiségre.
„Most már idegesítő a próbateremben próbálni, mert amire még szükség van, azt csak a helyszínen lehet helyretenni: egy hatalmas oszlopcsarnokban játszódik a darab, időtlen, wagneri térben, ahol nyílik és záródik az időkapu. Hátul pedig egy hatalmas függöny, mint egy hatalmas víz alatti növény, ami a legkisebb fuvallatra felrebben, akárcsak a darabban szereplő jegesmedve hátán a szövet. Ez egyfajta isteni jelenlétet, a könnyedséget szimbolizálja szemben a sziklák merevségével” – mutatja Vági Bence a díszlet makettjét.
És itt mindjárt el is veszítjük azt az illúziót, hogy a hagyományos cirkusz csillogása vár ránk, ha a Müpában nézzük majd az előadást. Persze a trilógia másik két darabja, a kettészakadt lelkek egymásra találását bemutató Non Solus, illetve az ember és a szülőföld kapcsolatáról szóló My Land sem az a produkció, ahol hirtelen bebiciklizik egy bohóc, ám az előbbi éteri világa és az utóbbinak az anyaföldhöz kötődő meleg színei után egy rideg világ sejlik fel, ahol a szürke sziklafalak között még a természetet is egy jegesmedve hivatott szimbolizálni – vetjük fel a rendezőnek, de ő pontosít. A Janni Younge dél-afrikai művész által megalkotott és a táncosok által életre keltett báb fehér színe ellenére nem jegesmedve, inkább a medve ősi formája, amely az ember és az állat közötti prehistorikus, édeni állapotot hivatott bemutatni – mondja Vági. – De azért van tere az asszociációknak: a jegesmedve kulcsfontosságú szimbólumává vált a globális felmelegedésnek, annak, hogy az ember hogyan teszi tönkre a bolygót. Mi viszont egy más befejezésben gondolkodunk:
nálunk a medve marad, és az emberiség megy.
A Solus Amor utolsó jelenete még a díszletek, a fények és különösebb képzelőerő nélkül is erős üzenetet közvetít, de a darab egészére jellemző az, amit a Recirqueltől már megszokhattunk, és amit az alapító korábban így fogalmazott meg lapunknak: a művészek – akik ugyanúgy kiváló, magasan képzett artisták – képesek többet, mást is kifejezni a színpadon: érzelmeket.
Az újcirkuszra jellemző stílustól azonban már tovább is lépett a csapat: a trilógiát már cirque danse, vagyis cirkusz-tánc névvel illetik, a két műfaj minden jellegzetességével. „A gurtniduettet például két olyan művész adja elő, akik sosem voltak artisták, mégis olyan technikai szintet produkálnak, amihez a legközelebbit a Cirque du Soleilben láthatunk. Viszont ezt olyan kifinomult mozgással teszik, amit, ha valaki nem a balett felől érkezett, nem képes elsajátítani. És ebből születik egy izgalom, amit úgy hívunk, hogy cirque danse. Ennek a kicsúcsosodását látjuk: a kifejezés és a káprázatba ejtés együttesét.”
A műfaj – magyarázza a rendező – nem csak azért kíván meg kemény munkát a művészektől, mert érzelmek közvetítése a feladatuk. Azért is nehéz, mivel – a cirkusszal ellentétben – itt folyamatos a mozgás, nincs pihenő két attrakció között. „Itt egyesül nyolc év munkája, tapasztalata, minden csínja-bínja.”
Innen hogy lehet továbblépni? – teszem fel a kérdést, de Vági Bence azt mondja: most inkább a visszalépésre koncentrálnak. „Az, hogy ezekkel a fiatalokkal elértük ezt a szintet, nagyon jó, de komoly energiákat kell megmozgatni ahhoz, hogy ezt továbbvigyük: látjuk, hogy jönnek már a sérülések – akárcsak az élsportban, egy bizonyos kor után már nagyon nehéz tartani ugyanazt a szintet.”
A következő lépés egy képzés alapítása lesz a hagyományos cirkuszból érkező Kristóf Krisztiánnal, magyar és külföldi vendégtanárokkal: „Ha idejekorán csípnénk el a tehetségeket, ha 14-15 éves korában már a megfelelő képzést kapná egy fiatal, 19 éves korára már szabadon tudna lubickolni a műfajban. Most, hogy 18-19 évesen kerülnek hozzánk, ez már sokkal nehezebb.”
Az se baj, hogy a 14-15 évesek talán még nem értek meg az érzelmek ilyen szintű átadására: „Amikor anno Jeszenszky Endre balettmesteremnél tanultam, mi is keveset beszélgettünk az érzelmekről, inkább arról volt szó, hogy az ember milyen szögben emeli a lábát, és hogy tartja a fejét. Az első a technika, a komoly technikai tudás segít hozzá ahhoz, hogy az ember elengedje magát a színpadon.”
Bár Vági Bence azt mondja, nem szeretnék röghöz kötni tanítványaikat, mégis fontos, hogy Budapesten megteremtődjön ez a fajta iskola – „ha másképp nem megy, muszáj magunknak elindítani”. Példaként Montréalt hozza, ahol hasonló formában, nem szakiskolaként oktatják a fiatalokat, és nem is a klasszikus képzés szerint, hanem épp arra, amire szüksége van a helyi cirkuszkultúrának – ennek a legismertebb képviselője a világ leghíresebb újcirkusz-társulata, a Cirque du Soleil.
Egy ilyen célzott tudás ahhoz is hozzásegítheti a fiatalokat, hogy el tudjanak később helyezkedni – mondja Vági Bence, aki persze azt is hozzáteszi: ez a jövő zenéje, ha a mostani helyzetet nézzük, egészen más gondokkal küzd a cirkuszi világ. „A koronavírus-járvány miatt lehúzta a rolókat a Cirque du Soleil, bezártak a Las Vegas-i show-k, leálltak az utazó cirkuszok” – a Recirquel is a négy fal közé kényszerült.
Az első időkben szó szerint: a karanténidőszak elején mindenki otthon próbálta karban tartani magát, ami nem mindig egyszerű: egy zsonglőr például nem tud hat méterre dobálni, ha három méternél is alacsonyabb a lakásban a belmagasság, a légi számokat sem lehet úgy reprodukálni, hogy lógnak az akrobaták a csillárról. „Nagyon szigorú rendszert alakítottunk ki: a My Land ukrán artistái videókat küldtek arról, hogy otthon edzenek vagy épp a parkban, a budapesti társulat pedig egy saját karantént hozott létre. Az artisták csak a próbaterem és a lakásuk között mozoghattak, és nem találkozhattak senkivel. Volt, aki a szüleivel lakott, ők is elköltöztek. Így tudtuk fenntartani, hogy a karantén alatt is próbálni tudtunk. Ez kellett, hiszen egy artistának a deformitása egy pillanat alatt visszaalakul: ha három napig nem áll a kezén, az elkezd visszagyógyulni.
Nincs olyan, hogy nem áll a kezén, hogy nem megy fel a levegőbe.
Ahogy egy olimpikon se tud kihagyni két hét gyakorlást, mert az három hónap visszaesést jelent.”
És persze elmaradt egy hollandiai és egy görögországi turné is, és a most induló, majdnem hatvanállomásos francia turné a My Landdel is bizonytalan. „Az összes nemzeti színház megvette a produkciót, de hajszálon múlik: a franciák vagy kiadják a vízumot az ukrán művészeknek, vagy nem” – meséli Vági Bence, de azt is hozzáteszi: az alkotás szempontjából fantasztikus volt a folyamatos utazás után a nyugalom, hogy minden figyelmét az új darabra tudta összpontosítani.
Nagy kérdés az is, mi lesz a járvány után. „Most beszéltem a Brooklyn Academy of Music volt vezetőjével, ő azt mondta, fogalmuk sincs. Ha mondjuk egy színház kinyitna, és egy művész megbetegedne, akkor több millió dolláros pert akasztanának a szakszervezetek a színház nyakára – ameddig nem lesz egy 100 százalékos oltóanyag, Amerikában semmi nem fog változni. A franciák sokkal bátrabbak” – mondja Vági Bence, és mikor arról kérdezem, nem félnek-e odamenni a turnéra, megjegyzi:
Az artistára nem a félelem a legjellemzőbb szó,
de bennem van azért félelem, hiszen messze vagyunk, egy ott kialakuló helyzetet nehezebb kezelni, mintha itthon lennénk. De természetesen egy turnéra biztosítással indulunk el, ahogy arra is fel vagyunk készülve, hogy ha valaki megsérül.”
A visszaállásnak nem csak az ideje, de a módja is érdekes: felidézi, hogy a franciáknál sok színház kérte, mivel csak fél közönséget tudnak beengedni, játsszanak egy fellépti díjért két előadást, hogy be tudják hozni azt a bevételt, ami segíti a túlélésüket. Egy chilei színház, ahol korábban jártak egy előadásuk videofelvételét kérte, hogy ennek a vetítésével tudjanak bevételt szerezni.
„Olyan, mintha az ember nagyon szomjas lenne, remélem, a nézők is azok. Ez most új világrend, reméljük, hogy valamit tanulunk belőle” – mondja a rendező, de amikor azt kérdezem, valóban tanulunk-e, már kétségei vannak. „Sokszor lelkifurdalásom volt, mikor egy fél repülőgépet elfoglalva három konténer felszereléssel utaztunk Chilébe, és azt gondoltam: tényleg, miért kell egy magyar társulatnak Chilében játszani? Közben persze fontos az a szemtől szembe nézés, hogy megismerjük egymás munkáját, de mégis bűntudatom van” – folytatja. Olyan helyeken járt életében, ahol nagyon kevés ember, mégis azt gondolja, az ő élményeinél fontosabb, hogy a nyolcméteres manta rájának legyen élőhelye, vagy a korallok túléljék a tudatlan turisták rohamát.
„Bejártam sok-sok tájat a világban, olyan helyeket, ahol az emberek törzsi szinten élnek együtt a természettel. Az egy egészen más együttélés, mint amit mi – én is – produkálunk: kimerítjük, ami rendelkezésre áll, és aztán továbblépünk. Furcsa, hogy ezt látjuk primitívnek, miközben ez a humánus” – mondja, és adja magát: a Solus Amor, amely végső soron ezt a gondolatot járja körül, ebből a dilemmából született.
Azzal kapcsolatban azonban szkeptikus, hogy akár a járvány miatt meghozott áldozatokból okulva, akár e nélkül az emberek képesek lennének változtatni:
Én azt látom, hogy mindenki azt várja, kapjon egy oltást a felkarjába, és élje tovább az életét. Pedig olyan sokan beszélnek erről, David Attenborough-tól kezdve Leonardo DiCaprión át Greta Thunbergig, adatokat mutatnak, hogy lássuk, ég a gyertya. Ameddig nem érzi az ember a bőrén, addig semmi nem változik.
Az Amor Solus bemutatója a CAFe Budapest kortárs művészeti fesztivál keretében október 15-én lesz a Müpában.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
