„Mit tehet egy szegény srác London utcáin?” – A 80 éves Mick Jagger már kicsit sem szegény, de még mindig rock and roll bandában énekel
Egy akkor még nem európai uniós kis ország mai miniszterelnök-helyettese tudományos szakdolgozatban állította 1991-ben, hogy Mick Jagger maga az ördög, egy 2003-ban még európai uniós ország mai királya viszont lovaggá ütötte. 1943. július 26-án született a popzenére talán a legnagyobb hatást gyakorló zenész, a Rolling Stones alapítója. Aki dédapaként is maga a rock and roll.
„Mi szeretne lenni, ha reinkarnálódna?" – kérdezték Mick Jaggertől egyszer újságírók, és ő nem habozott a válasszal:
Olyan rock and roll sztár, mint Mick Jagger: híres, karizmatikus, gazdag, de annak aszalt szilva arca és vastag szája nélkül.
Amikor 2003-ban megkapta a brit birodalom lovagi rangját, azt nem a királynő adta át neki. Jagger „elitellenes nézetei és zavaros magánélete” miatt nem ment el II. Erzsébet a ceremóniára, és nyilván az sem segített, hogy a zenész a brit birodalom uralkodóját egy ízben főboszorkánynak tituálta. A lovagi cím átadását így fiára, Károly walesi hercegre (aki azóta már III. Károly király) bízta. A kitüntetés egyébként nem csak a királynőnél okozott zavart (tegyük hozzá gyorsan: Erzsébet ettől még nem torpedózta meg azt), és nem is csak konzervatív körökben keltett megütközést, hanem – igaz, teljesen más okból – Keith Richards sem nézte jó szemmel. A Rolling Stones gitárosa be is szólt „Sir Mick”-nek, hogy miért is fogadta el egy korábban lázadó, társadalomkritikus zenész a címet. Pedig ő néhány éve úgy írta le a viszonyukat Jaggerrel, hogy „mi egy különleges párt alkotunk, akár össze is tudunk verekedni, de ennyi év házasság után a válás szóba sem kerül”. Olyannyira összetartoznak egyébként, hogy a Stones-lemezeket is közösen jegyzik producerként, és erre egy nevet is kitaláltak: The Glimmer Twins.
Hogy a lovagi címmel kapcsolatban mi volt akkor Semjén Zsolt álláspontja, aki ma Magyarország miniszterelnök-helyettese, azt nem tudjuk, pedig ő a teológiai „tudományos pályáját” is arra alapozta, hogy az egy évtizeddel az inkriminált lovaggá ütés (és kettővel az ő miniszterelnök-helyettessége) előtt megvédett „A new age kihívása és az evangelizáció lehetősége” című – idegen szövegekkel erősen, ám az idézeteket megjelölő jelekkel már kevésbé teletűzdelt – doktori értekezésében rámutatott: a Rolling Stones énekese maga az ördög. (Mindezt nagyjából arra alapozta, hogy megírta a Sympathy for the Devil című dalt, és hogy Yehudi Menuhin szerint a Beatles jó, de a Rolling Stones csak nagy zajt csap.)
Azt, viszont sejtjük, mit szólna Jagger (már ha tudná, ki az a Semjén Zsolt) a leördögözéshez. Mondjuk úgy, valószínűleg nemigen sírná tele a párnáját a hír okán. A világ, és még talán Jagger is, arra inkább felkapta a fejét, hogy Bill Clinton elnökké választásakor a New York Times azt emelte ki, hogy „Először van fiatalabb elnöke az Egyesült Államoknak, mint Mick Jagger”.
Az biztos, hogy az 1943. július 26-án született zenész életműve, életvitele, megszólalása sokáig szélsőségesen megosztotta a közvéleményt. És az is biztos, hogy 80 évesen – nyolcgyermekes apaként (a gyerekek összesen öt anyától születtek), ötszörös nagyapaként, sőt már dédapaként is – még ma is koncertezik. Nem vicc: mint írtuk, a Rolling Stones most épp új albumon dolgozik, – amelyen közreműködik a Beatles még élő két tagja, valamint Elton John és Bill Wyman is –, és annak apropóján újabb világkörüli turnéba fognak.
Ha ez összejön, akkor csak remélni tudjuk, hogy ezúttal – az 1995-ös és 2007-es budapesti koncert után – talán harmadszor is ellátogatnak Magyarországra. Mert meg tudjuk erősíteni azt a közkeletű állítást, hogy „egyszer az életben látni kell a Rolling Stonest”, és legalább 30-40 éve közben az is mindig felmerül, hogy ki tudja, meddig lesz még egyáltalán a zenekar, hiszen már olyan öregek, a tagok elmúltak 40-50-60 évesek is. Amikor utoljára itt voltak, Jagger 64 évesen nyomta több mint két órán keresztül a Népstadionban a Jagger Swaggert (ez a kifejezés jellegzetes színpadi mozgásának leírására született, sőt egy dal is megörökíti).
Legutóbb tavaly, fennállásuk 60. évfordulóján turnézott a Rolling Stones (ekkor már a dobos, Charlie Watts nélkül, aki 2021-ben meghalt), de Budapest nem fért bele a naptárjukba. A felvételek és beszámolók alapján azonban ezek a bulik is bizonyították, hogy Mick Jaggeren egyszerűen nem fog az idő (és természetesen Richardson sem, de ez egy másik történet.) Annak ellenére sem, hogy 2019-ben szívbillentyű-műtéten esett át az énekes.
Koncertet Magyarországon tehát nem láthattunk, mi viszont a tavalyi jubileum alkalmából végighallgattuk a zenekar hat évtizedes életművét, és összeállítottuk a Rolling Stones legjobb 60 dalának listáját.
Ez a dalcsokor önmagában mindent megmagyaráz arról, miért is a poptörténet egyik legfontosabb zenekara a Stones. Hogy melyek ezek a dalok, illetve melyik a legjobb közülük szerintünk, azt itt lehet elolvasni és persze kritizálni.
Íme, minden idők legjobb 20 Rolling Stones-dala
Nem kétséges, hogy kitörölhetetlen hatást gyakorolt a rockzenére és a tágabb értelemben vett popkultúrára az épp 60 éve alakult Rolling Stones. De vajon melyik a legjobb dala? Satisfaction, Paint It Black, Honky Tonk Women? Összeállítottuk az évforduló tiszteletére a hvg.hu top 60-as listáját. Mutatjuk a harmadik részt, amelyből kiderül végre, hogy mi is a válaszunk.
Bár a zenében Jagger és a Stones az állandóságot képviseli, legalábbis minden zenei trendre úgy tudtak ráfordulni, hogy azt saját képükre formálták (erre talán a legjobb példa a Some Girls című 1978-as albumuk), illetve ők maguk voltak sokáig a legfőbb trendmutatók (erre pedig, többek között az 1970 körül készült albumaik lehetnek jó példák), Mick Jagger megnyilatkozásaiból már nehezebb kiolvasni egy koherens világképet. De ez természetes, hiszen egyrészt profi marketingesként és kommunikátorként tudja, hogy provokálni kell ahhoz, hogy rá figyeljenek („Amíg az enyém a címlap, nem érdekel, mint írnak rólam a 68. oldalon” – vallja), másrészt több mint hat évtized alatt változik is egy ember gondolkodása.
A provokáció nála nem feltétlenül mindig tudatosan megrendezett. David Bowie mesélte, hogy amikor először látta – Little Richard előzenekaraként – a Stonest koncertezni 1963-ban, az ismeretlen, de túl hosszú hajú énekesnek beszólt valaki a közönségből, hogy „Menj és vágasd le e hajad’”, Jagger csípőből vágta rá: „Miért, hogy úgy nézzek ki, mint te?”
Hogy miért is a zenénél kötött ki Jagger, miközben olyan tervei voltak, hogy újságíró, politikus vagy netán tanár lesz, arról is különböző nyilatkozatokat tett. Volt, hogy arról mesélt, mennyire megérintette a blues, és ezért kezdett el zenélni, az egyik Rolling Stones-dalban, a Street Fighting Man-ben már arról énekel, hogy „What can a poor boy do / Except to sing for a rock n' roll band?” (Mit mást tehet egy szegény srác, mint hogy egy rock and roll bandában énekel?), a 70-es években pedig egyértelműen bevallja, hogy a meggazdagodás érdekelte.
Senki nem hiszi, hogy a pénz miatt lettem zenész. Akkoriban csak ez volt az esély, hogy az ember vagyonos legyen. Nem vicc, a Stones az én nagy üzletem.
Ez, mondjuk, bejött neki. Bár Mészáros Lőrinc már bőven lehagyta (pedig ő sosem énekli, hogy I Can't Get No Satisfaction), Jaggernek bérelt helye van az első 10-ben a brit milliárdos zenészek listáján a maga több mint 520 millió dolláros vagyonával, még mostanában is több mint 50 millió dollárt keres évente. A globális szórakoztatóipar egyik legkeresettebb szereplője, a Rolling Stones-cirkusz nemcsak művészileg, hanem üzletileg is központi figurája, mindig képben van a tőzsdei mozgásokkal kapcsolatban, és ügyesen szörföl e vizeken is, producerkedik, vannak ingatlanjai Floridában (bár az épp eladó), Londonban, New Yorkban, van egy kastélya Franciaországban, a Loire-völgyben, de van nyaralója Mustique szigetén is, érdekelt egy csomó ingatlanüzletben.
Elég szép teljesítmény egy fodrász-tanár szüleivel Dartfordban felnőtt fiútól, nem? A fiútól, aki e külső-londoni kisváros vasútállomásán egyszer összetalálkozott egy másik dartforti fiúval, bizonyos Keith Richardsszal. És akivel ezután elkezdtek megírni egy nagyon vastag fejezetet a rocktörténetből, amit a mai napig nem fejeztek be. (Erről itt és itt írtunk hosszabban.)
Aki, amúgy kisujjból kiráz olyan dalokat, mint például egy tavalyi sorozathoz ezt:
„Időnként a színpadon lenni jobb, mint egy orgazmus. Időnként meg egy orgazmus jobb, mint a színpadon lenni” – nyilatkozta 1972-ben. Igaz, mondott olyat is akkoriban, hogy nem akarja vén f*szként is a Satisfactiont énekelni. Szerencsére ezt nem tartotta be.
De azt egyszerűen nem értjük, hogy a – mások mellett – általa kitalált és a világot a 60-as években alapjaiban megrázó, az akkori fiataloknak szóló, azok életérzését kifejező művészeti ágat hogyhogy olyan bácsik is hitelesen képviselik, mint ő?
Hogy lehet ő maga a sex & drugs & rock and roll, miközben dédapa? De tényleg, hát így mozog egy dédapa?
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
