Álltunk a Népstadionban, és már csak attól leesett az állunk, hogy ez az akkor még „csak” 64 éves ember mit összeszaladgál, -ugrál, és persze több mint két órán keresztül nyomja a Jagger swaggert (ez a kifejezés jellegzetes színpadi mozgásának leírására született, sőt egy dal is megörökíti). 2007-et írtunk ekkor (a korábbi, 1995-ös budapesti koncertre nem jutottunk el). Az első találkozás a Rolling Stonesszal tényleg meghatározó, bármikor is történik, de azért irigyeljük a már nagypapakorú angol és amerikai Stones-rajongókat, hogy esetükben erre már a hatvanas évek elején sor kerülhetett.

Mit tehet egy szegény srác London utcáin?

Jagger nemrég elárulta BBC-nek, hogy intellektuális szempontból nem sokat adott neki a több mint öt évtizedes popsztárság. Tanár szülei is arról álmodtak, hogy nyomukba lép, és neki is ilyesmi járt az eszében diákkorában. Így utólag is azt gondolja, hogy az jóval hálásabb és kielégítőbb hivatás lett volna a számára, mint a színpadon énekelni. Már kezdő zenészként, de még persze a világhír előtt az is felmerült benne, hogy politikus vagy újságíró lesz – árulta el. Feltehetnénk a „Mi lett volna ha..?” kérdést ezzel kapcsolatban, ami mindig izgalmas, de sosincs értelme. Egy biztos, hogy egyik hivatásában sem igen hatott volna úgy a világra mint így, hogy a rock and rollt választotta.

Pontosabban inkább a rock and roll és egy ördögi találkozás választotta őt. Már gyerekkorában elvarázsolta a zene, főleg a blues és a rock and roll-úttörők dalai, tizennégy évesen már volt gitárja és zenekara is. Ez még persze sok vele egykorú sráccal megesett akkoriban (ezt később meg is énekelte a Street Fighting Man című Stones-slágerben: „What can a poor boy do / Except to sing for a rock n' roll band?”. Kifejezetten jó tanuló, templomban éneklő fiú volt, akkor még nem kísértette meg teljesen a rock and roll.

AFP / Kobal

A megkísértés vasútállomása

A meghatározó pillanat az volt, amikor szülővárosa, Dartford vasútállomásán összetalálkozott egy gitárt cipelő sráccal, akit ötéves kora óta ismert már, de régen nem találkoztak. A fiút Keith Richardsnak hívták. Mindez 1961. október 17-én történt, és örökre eldöntötte, hogy az akkor már a London School of Economics eminens diákja soha nem lesz közgazdász, sem tanár vagy politikus (a gazdasági ismereteknek azért nyilván jó hasznát vette kicsit később, amikor dúsgazdag lett és sikeres üzletember). Ma emléktábla jelzi azt a helyet, ahol ez a találkozás megtörtént, mert persze a találkozást nagy beszélgetés követte a blueszenéről, majd nagy barátság (amiről később Richards azt mondta, hogy több mint barátság: ők szinte testvérek – a Stones-lemezeket stílszerűen The Glimmer Twins néven jegyzik producerként), de ami a legfontosabb, megszületett a poptörténet egyik legfontosabb szerzőpárosa.

Naná, hogy Richards csatlakozott Jagger zenekarához, ahova később megérkezett Brian Jones is, majd Bill Wyman és Charlie Watts. A bandát idővel Muddy Waters Rollin' Stone című dala után elnevezték Rolling Stonesnak, első fellépésük 1962. július 12-én volt (ott még a Muddy Waters-dalnak megfelelő The Rollin’ Stones név szerepelt a plakáton). A többi már történelem.

Az anti-Beatles, ami aztán mindent túlélt

A Stones a poptörténet egyik legfontosabb zenekara lett, a 60-as években a Beatles állandó, és sokszor mesterségesen gerjesztett ellentétpárja, konkurenciája. Ők a rossz fiúk, a balhésok, Lennonék a jók. Mindez persze utóbb kiderült, racionális marketingfogás volt: amikor a Stones leszakadni látszott a Beatlestől a népszerűségi versenyben, a menedzsment kitalálta, hogy legyenek ők az anti-Beatles.

AFP

A Rolling Stones életművéről könyvtárnyi irodalom szól, ezt nem mondanánk itt fel, de azért idézzük fel a tavalyi ausztriai koncertjük apropóján írtakat (mert az önmagában hihetetlen és lenyűgöző, továbbá biológiai és orvosi csoda, hogy – bár évtizedek óta azt gondoljuk, hogy ez lesz az utolsó turné –, nem tudnak megállni – gördülnek tovább, ugye): „Régóta a legizgalmasabb rock and roll-koncepció az övék. Ez a harapós, nyers, érdes, még az őseredeti bluesból származó gitárhangzás, Charlie Watts egyrészt dzsesszesen ortodox ízű, másrészt éppen, hogy dzsesszmentesen antivirtuóz, elegánsan minimalista dobkísérete. A szabadon kalandozó, jellegzetes gitárjáték. Az unalmas és kiszámítható kíséret/szólógitár-felosztás helyett folytonosan keveredő szerepekkel, alternatív hangolásokkal… Satisfaction, Gimme Shelter, You Can't Always Get What You Want, Brown Sugar és a többi klasszikus a hőskorszakból. Aztán az izgalmas korszak- és stílusváltások, ahogy a poptörténet szinte összes irányzatát sikerült a saját képükre formálva integrálniuk, ahogy reggae-vel vagy a funkkal kísérleteztek már a new wave, a Talking Heads, a Clash vagy a Police megjelenése előtt – kell is egyfajta stiláris nyitottság a teljes életmű befogadásához.”

S mindebben, Keith Richards mellett, Mick Jagger a karmester. Ezért is fura, hogy az énekes szólólemezei enyhén szólva nem lettek túl sikerültek.

Szüksége van a zenekarra, amelyet irányíthat.

Az Ördög, a lovag és Casanova

A most 75 éves, (hivatalosan) nyolcgyerekes, ötunokás és immár dédunokás Jagger 2002-ben annak ellenére kapta meg – állítólag a Stones-rajongó Tony Blair javaslatára – a lovagi címet, hogy élete és életműve elválaszthatatlan kicsapongó életmódjától, a sajtó és a televíziók által folyamatosan reflektorfényben tartott nőügyeitől és kábítószeres botrányaitól. Jagger korábban „Anglia főboszorkányaként” emlegette a királynőt, de azért elfogadta tőle az elismerést.

Ezek persze különösebben nem érdekelték Jaggert, azt nyilatkozta, hogy

amíg az enyém a címlap, nem érdekel, mint írnak rólam a 68. oldalon.

És a címlap fél évszázada az övé. Életét állítólag meg is írta, de önéletrajza mindez idáig nem jelent meg. Talán nem véletlenül.  A sztorit John Blake adná ki, szerinte Jagger írása egy remekmű, amely egyfajta időkapszulaként avatja be olvasóját a Rolling Stones egyik legőrültebb időszakába. Blake azt nyilatkozta, hogy a könyv írásakor Jagger és zenekari társai erősen rajta voltak az LSD-n, így a nyolcvanas évek elején akkora botrányt robbantott volna a megjelenése, hogy végük ejtették a kiadását.

AFP / Frank may

(Egyébként zárójelben jegyezzük meg, hogy van egy kis közép-európai ország, amelynek a miniszterelnök-helyettese a doktori disszertációjában írta le, hogy Mick Jagger maga az ördög; nem képletesen, nem a show részeként, hanem ténylegesen. Ezt bizonyítja szerinte a Rolling Stones Sympathy for the Devil című dala is. Ugyanez a kis ország egy ízben nagy rendezvényt tartott, amelynek a megnyitójára állítólag a Stonest akarták meghívni, sikertelenül.)

Így maradnak a kevéssé ellenőrizhető bulvársztorik. Christopher Anderson életrajzi írásában például azt állítja, hogy Jagger hosszú és élvhajhász életében több mint négyezer nővel feküdt le, többek között Carla Bruni, Angelina Jolie és Uma Thurman is a partnerei között volt, sőt a 70-es évek elején David Bowie-val is ágyba bújt. Nem tudni, hogyan számolta össze ezeket a skalpokat. Maradjunk abban, hogy kétszer volt házas (feleségei: Bianca Jagger 1971–1978, illetve Jerry Hall 1990–1999), a hivatalos partnerei között (ezek száma sem kicsi) pedig mondjuk, itt böngészhetünk.

AFP / Terje Bendiksby

2018-ban is Statisfaction

„Időnként a színpadon lenni jobb, mint egy orgazmus. Időnként meg egy orgazmus jobb, mint a színpadon lenni” – nyilatkozta 1972-ben, és úgy tűnik, ezt mondja most is, 75 évesen.

Mi meg csak álltunk anno a Népstadionban vagy tavaly Spielbergben, és mindent elhiszünk neki. Ő maga a sex & drugs & rock and roll, még ha nyilván az utóbbi időben a középső kifejezés hátrébb is szorult.

És örülünk, hogy nem gondolta komolyan a 70-es évek elején tett fogadalmát, hogy nem akarja vén f*szként is a Statisfactiont (aminek kezdeti botrányairól itt írtunk) énekelni.