Száz karácsonynak is egy a vége, és az a jelen. Száz tegnapnak is egy a holnapja, és az a ma. Lehet a múltat százféleképpen is látni, jelenünk akkor is csak egy van – és mind a száz múlt, mind a száz karácsony ahhoz az egy jelenhez vezetett, azzal kell kezdenünk valamit. Arról a száz karácsonyról van szó, amiről a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház most – eleve nagyon dicséretes módon – egy kortárs magyar drámát mutatott be a stúdiószínpadon, Szabó Borbála – nem lesz meglepő: – Száz karácsony című színdarabját.
A cím meglehetősen pontos: az előadás 1923 karácsonyán kezdődik, és 2023 karácsonyán ér véget, a helyszín a Koncz család nappalija,
a díszlet pedig egy csomó fenyőfa, egy agancsos medvebőr és a magyarság elmúlt, viharos évszázada.
De Szabó Borbála nem történelmi drámát írt, hanem családi drámát, az már szinte csak véletlen, hogy a Koncz család nappalijának egyik ablaka a Dunára néz, a másik meg a történelemre: mindkettő ugyanolyan megállíthatatlanul hömpölyög a maga medrében, és mindkettő ugyanannyi vértől sötétlik.
Koltai-Nagy Balázs, Antóci Dorottya, Hajdú Melinda
Benkő Emese
Még az a jól hangzó, bár kissé elkoptatott kifejezés sem áll meg, hogy Szabó Borbála „alulnézetből írta volna meg” a történelmet. A Száz karácsonynak nem ez írja le a történelemszemléletét: a szerző az emberekre, egy család tagjaira koncentrál, az ő viszonyaikra, szeretetükre és csalásaikra, tragédiáikra és boldogságukra, csak épp azt mondja,
nincs és nem is lehet olyan magyar család, amelynek ne folyt volna bele az életébe a magyar történelem.
Nem a Koncz család avatkozik be a történelembe, a történelem avatkozik be a Koncz családba – és ha úgy vesszük, mi mind a Koncz család tagjai vagyunk. Szabó Borbála mintha nem is akarna a történelemről beszélni, csak a történelem nem hagyja magát. És ha ott van, nem lehet eltekinteni tőle, ahogy nem lehet egy előadásban három ember egy szobában úgy, hogy csak kettőről veszünk tudomást. Ebben az előadásban ez a plusz egy szereplő a magyar történelem.
Ilyen értelemben akár még csalódás is lehet a darab annak, aki azt várja, egy újabb, sosem hallott ’56-os sztorit vagy egy példátlan világháborús sorstörténetet kapunk majd, pláne mindkettőt együtt, és még a rendszerváltást is új fénytörésből láttatja majd a szerző. Nem: Konczék everymanek, akárkik, akikben nem az a pláne, hogy sosem láttunk hozzájuk foghatót, hanem az, hogy mind ismerünk hozzájuk hasonlót, vagy mi vagyunk azok, vagy a nagynénénk, vagy a dédanyánk volt, ha eleget meséltek róla, de hát van dédnagymama, akiről eleget meséltek? A Száz karácsony szerelmeket mutat meg, amelyek úgy értek véget, hogy abba valaki belerokkant, szerelmeket, amelyek akkor sem múltak el, amikor minden ok meglett volna rá. Sorsokat, amelyek egy megcsalás miatt olyan erővel mentek a falnak, hogy azt a létfontosságú szervek sem élhették túl; sorsokat, amelyeket egy egyszerű sérülés térített el eredeti pályájukról, és sorsokat, amelyeket valaki puszta féltékenységből és emberi kicsiségből tett tönkre.
Märcz Fruzsina, Fazakas Géza, Hajdú Melinda
Benkő Emese
Apákat, akik nemhogy nem tanultak abból, hogy gyerekkorukban verték őket, hanem kioldott nadrágszíjjal a kezükben viszik tovább a hagyományt saját fiaikra; anyákat, akik gyengék voltak jó döntéseket hozni, és anyákat, akik erősek voltak és túlélték, amikor elvesztették, akiket a legjobban szerettek. Fiúkat, akik átlátnak a szitán, ezért nem hiszik el, hogy tisztelni kell az apát, aki nem méltó a tiszteletre, és lányokat, akik hiába figyelmeztetik a nővérüket, hogy ne házasodjanak szerelem nélkül. És egy százéves asszonyt, aki úgy áll ebben a viharban, mint egy tölgyfa, körülzsongja az élet, a felnőtt gyerekek, menyek, vők, unokák és dédunokák.
Hogy bemutatták a Száz karácsonyt, az nem csak azért jó, mert Magyarországon még mindig piros betűs ünnep, ha egy színház lehetőséget ad egy írónak, hogy tovább színesítse a magyar dráma nagy freskóját, és nem is csak azért, mert úgy érezzük az előadás után, hogy
tükörbe néztünk, és a tükörben benne volt az élet: ami megtörtént velünk, ami nem történt meg velünk és ami megtörténhetett volna.
De pusztán már annyiért is lett volna értelme ennek a bemutatónak, hogy Märcz Fruzsina megkaphassa az emlegetett, csodálatos tölgyfa szerepét. Mert mindig nagy pillanat a színházban, ha kiderül valakiről, hogy az évek, évtizedek során már elhagyta a „jó színész” státuszt, és nagy színész lett belőle. És a Száz karácsony alkalmat ad ennek a nagy pillanatnak az átélésére, ahogy Märcz Fruzsina áll a színpad közepén, és a szemünk előtt növeszt gyökeret, kérget és lombokat.
Märcz Fruzsina
Benkő Emese
Ő az egyetlen állandó az előadásban, amelyben az első pillanattól kezdve úgy potyognak a gyerekek, mint az áldás az égből, és úgy távoznak – ritkábban – az öregek és – túl gyakran – a fiatalabbak, mintha csak a menetrendszerinti járatra szállnának fel, ami csak oda szállít utasokat. Kovács Lehel rendezésében (szinte szó szerint) szellemesen ugyanaz a tizenegy színész tér vissza újabb és újabb életekben, csak Märcz Fruzsina nézi végig ezt a sürgés-forgást. És a szemünk előtt válik erősebbé, bölcsebbé, kívül keményebbé, belül puhábbá. A szemünk előtt szívja magába száz év minden tapasztalatát, a szemünk előtt telik meg a tekintete megannyi plusz életigazsággal. Ez persze lehetetlen, hiszen valójában csak két óra telik el – és mi mégis elhisszük neki.
Elhisszük neki, amikor azt mondja, hiába is akarná, hogy ne legyen szerelmes abba, aki méltatlan rá, nem tud nem az lenni, mert látszik a szemében a szeretet. És közben hallatszik a hangjában a harag hiányának fensőbbségteljessége, a „ha te úgy, akkor én is úgy” kajánsága: Märcz pillanatok alatt törik meg és ragasztja össze saját magát, válik gyengébbé és egy pillanat után ettől csak erősebbé. Elhisszük neki, hogy a szíve egy része a férje után megy a sírba, a szeme alatt meginduló néhány csepp sós vízben oldódik fel az a darabka halott anyag, és elhisszük neki, hogy a keze lassú, remegő mozdulatában élete végén már ott rezeg az a több tucat élet, ami belőle indult és örökre a részévé vált. Hogy lehet ezt egy remegő kézzel érzékeltetni?
Märcz Fruzsina, Lakatos Máté
Benkő Emese
Märcz Fruzsina attól jó színész, hogy a hangja egészen finom változásaival, a szeme egy-egy villantásával komplett fejezeteket tud elmondani, amelyek nem fértek bele ebbe a sűrített regénybe – hiszen épp csak két óra jut erre a színpadi száz évre –, és attól nagy színész, hogy emellett uralni tudja a láthatatlan tartományt is, amit a néző megfogni se tud, mégis érzi, mikor hűl le a színész mellett a levegő és mikor melegszik fel. Märcz Fruzsina uralja a színpadot: saját gravitációja van.
Jót tesz az előadásnak az a kettősség, illetve az abból eredő feszültség, hogy Kovács Lehel rendezőként épp azt a szélvihart emeli szervezőelvvé, ami pont a főszereplőt nem tudja megmozdítani. Kovács Lehel folyamatosan játszik a helyzet változásának gyorsaságából eredő humorral: a nők adják-veszik egymás közt az újabb és újabb várandósságot jelző műhas-párnát, a színészek néha úgy tesznek, mintha már maguk se tudnák követni a gyorsan érkező és távozó új szereplőket a saját életükben, és persze néha tréfa tárgya az is, melyik színész kit is játszott korábban, és kit most. Kovács Lehel bízik a színészekben, és jól teszi: Fazakas Géza el tudja játszani pusztán színészi regiszterének finomhangolásával, hogyan veszíti el eleve foghíjas oroszlánja az utolsó agyarait is, Antóci Dorottya képes megmutatni egy ritmusváltással, hogyan hagyja el az élet, Pál Attila csak a behízelgő hanghordozásával elmond egy tipikus, tipikusan erkölcstelen életutat. Nagyszerűek a pár másodperc alatt lezavart, pár jelzésből álló, mégis annyit elmondó jelenetek, mert a színészek precízen jelelnek, Kovács Lehel szellemesen és okosan rendez, Szabó Borbála pedig kiváló lehetőségeket teremtett az ilyesmikre.
Lakatos Máté, Ferencz Bálint, Szegvári Júlia
Benkő Emese
Csak a halálokat veszi igazán komolyan az előadás. Ezt a fajta távozást mindig a zene fejezi ki: aki haldoklik, énekelni kezd, és úgy vonul át a karácsonyfák alkotta kapun. Ez néha túlzottan szentimentálisnak hat, néha viszont szépnek, attól függően, milyen gyakori a dalolás. Máskülönben az előadás erénye épp az, hogy tartózkodik a túlcsorduló érzelmektől;
ha egyszer egy színdarab mondandója lényegében épp az, hogy az élet ilyen, akkor a nagy dolgokra is lehet azt mondani, hogy hát, ilyen az élet.
Ha humorral szemléljük – és mivel Kovács Lehel úgy rendezi, de még Molnár Anna díszletei és Pirityi Emese a vége felé feketeségüket csúnya karácsonyi mintákra cserélő jelmezei miatt is muszáj humorral szemlélni –, minden elviselhetőbb, még az is, ha ráismerünk a mi vagy saját szeretteink életét is igazító sémákra a színpadon, és a ráismerés nem kellemes. De ezektől a nem kellemes ráismerésektől kellemes a színház: sorsokat méregetünk, és azon gondolkodunk, hogyan érdemes vagy nem érdemes élni. Milyen jó, ha segít ebben a művészet!
