Minden film vágószobájának padlóján maradnak fontos, szívbe markoló vagy izgalmas jelenetek, amelyeket a legtöbbször csak a készítők ismernek, mert sosem kerülnek a nagyközönség elé. A rendezői változatot jó esetben – általában sok évvel az eredeti megjelenése után – a rajongók is láthatják, de arra csak egészen ritkán van példa, hogy a lenyesett részek felhasználásával sorozattá bővüljön az alkotás. Ahogyan az a magyar férfi vízilabda-válogatott történetének példátlan sikereket hozó tizenkét évét bemutató A nemzet aranyaival történt.
A 2023 tavaszán bemutatott 149 perces mozi minden idők legnézettebb magyar dokumentumfilmje lett, amelyet hét részben dolgozott újra alkotótársaival Zákonyi S. Tamás rendező. A játékidő immár 351 perc, de még ez is semmi ahhoz képest, hogy a készítők több mint 200 órányi nyersanyagból dolgoztak. Ahogyan a film, az RTL+-on követhető sorozat is kronologikus sorrendben mutatja be az 1997-től 2008-ig terjedő időszak történéseit, azt, ahogyan a páratlanul sikeres csapat játékosai – köszönhetően többek között a három megnyert olimpiai aranyéremnek, a világbajnoki címnek és a két Európa-bajnoki győzelemnek – nemcsak a hazai sportszeretők, de a riválisaik szemében is legendákká váltak.
A készítőknek ebben a terjedelemben a korábbinál nagyobb mélységben volt lehetőségük bemutatni, hogyan és kikből állt össze a világverő csapat, s az is kiderül belőle, hogy Kemény Dénesnek, aki a szövetségi kapitányi kinevezése előtt csupán egyetlen olasz középcsapatnál, a Comónál szerzett tapasztalatot, kezdetben egyáltalán nem volt biztos a pozíciója. A szerződésében ugyanis kikötötték, milyen eredményeket kell elérnie az együttessel ahhoz, hogy megmaradhasson a poszton.
A korábbiaknál több derül ki arról is, hogyan zajlottak a csapathirdetések, keretszűkítések a Margit-szigeti sportuszoda tornatermében, s hogy ez milyen stresszt okozott szakvezetőnek és játékosoknak. Előbbi azt idézte fel, milyen dilemmákkal kellett megküzdenie, hogyan próbálta elkerülni, hogy kéretlenül befolyásolják a döntését, illetve, hogy „nem szerethetett bele a játékosaiba”, tudnia kellett elengedni őket, ha a csapat érdeke azt kívánja. Utóbbiak pedig arról vallottak, milyen érzések dúltak bennük, amikor épp nem sikerült beverekedniük magukat az együttesbe, és hogy mi mindent képesek voltak megtenni – például hét kilót fogyni tíz nap alatt – azért, hogy biztosan említsék őket a névsorolvasáskor.
Drámai szála a sorozatnak Kiss Csaba története, aki „csak” Európa-bajnoki győzelemig vitte. Olimpiára nem utazhatott, mert bár balkezesként a klubcsapataiban kulcsjátékos volt, pechére a válogatottból Benedek Tibort, Kiss Gergelyt vagy Madaras Norbertet kellett volna kiszorítania. El is hangzik az egyik játékostársától: ha tíz évvel előbb vagy később születik, biztosan sokkal jelentősebb szerepet kapott volna a nemzeti együttesben is.
Benedek Tiborról is sokkal többet tudhat meg a néző a hét részből, mint amennyit a film terjedelmi korlátai engedtek. Például azt, hogyan motiválták egymást fiatal játékosként Varga Zsolttal, akitől később megörökölte a csapatkapitányi posztot. Vagy hogy mennyire szeretett volna szerepelni az 1956-os melbourne-i olimpia vízilabdatornájának eseményeit feldolgozó Szabadság, szerelem című filmben, de végül képernyőre nem került, szakértőként azonban számítottak rá. És hogy mielőtt 2007-ben visszatért a pekingi olimpiára gőzerővel készülő csapatba, úszásórákat vett, hogy csiszolja a technikáját, hatékonyabban mozogjon a vízben, s több ereje maradjon a cselekre, lövésekre.
Ami már a csapattársak filmbéli visszaemlékezéseiből is kiderült, a sorozatban még szilárdabb megerősítést nyert: a 2020-ban, 47 évesen elhunyt klasszis megkerülhetetlen volt. „Az elején meg sem mertem szólítani” – vallotta be a kamerák előtt Hosnyánszky Norbert, egy másik csapattársa pedig úgy jellemezte: „harcostárs volt, mentor és vezető, és tudta, hogy mikor melyiknek kell lennie”.
A válogatott két testvérpárja, Steinmetz Barnabás és Ádám, illetve Varga Dániel és Dénes kapcsolatára is kitértek a készítők. Utóbbiak kapcsolatát komolyan megterhelte a rivalizálásuk, s hogy Dénest – becenevén Dumit – rendszeresen a bátyjához hasonlították. „Egymás elől vettük el a teret” – fogalmazta meg a problémát az öcs, akiről az is kiderül a sorozatból, milyen szigorú büntetést kapott Kemény Dénestől, amikor az egyik világverseny előtti utolsó felkészülési tornán egy szabálytalansága miatt végleg, csere nélkül kiállították.
A hét epizód – amelyek közül hatot két-két játékos narrál, reflektálva az elhangzottakra, időnként saját korábbi önmagát is kikacagva – annak lenyomata, hogyan állt össze a tökéletes válogatott, amely három olimpiai cikluson keresztül, mindig meg-megújulva „szinte önmagától működött”. Amelynek tagjai barátok voltak, s ahogy Kásás Tamás megfogalmazta: az egójukat félretéve mindent a csapatnak rendeltek alá. Ebben volt szerepe az egészséges marhulásnak – például annak, hogy a sydney-i olimpiai faluban kutyaként sétáltatták az éjszakai hidegek miatt kölcsönkapott olajradiátort – és az olyan, a hangulatot meghatározó és összetartó erőként működő hagyományoknak, hogy a szülinaposnak, annak aki késett vagy akit eltiltottak, sütivel kellett megvendégelnie az egész brigádot. Belefért, hogy Varga Zsolt lekeverjen két nagy pofont a sorsdöntő meccs előtt feszülten bemelegítő Benedeknek és az is, hogy a „rigolyás” Molnár Tamás az éjnek évadján induljon gyúratni, visszatérve pedig rendszeresen villanykapcsolgatással ébressze fel a szobatársát, a szundítani próbáló Kis Gábort.
Hiába tűnik soknak a 351 perc, az ember úgy áll fel a tévé elől a hetedik részt követően is, hogy szívesen nézné tovább e különleges csapat történetének örömteli és drámai pillanatait.
