Te belegondoltál már abba, mennyire sok minden múlik azon, hogy van-e állásod?
Dehogy gondoltál bele, mert ha belegondolnál, mármint az alapvető, felszínes válaszokon túl – „nagyon nehéz lenne”, „spórolnom kellene” –, akkor összeomlanál a felismerés súlya alatt.
Épp ezért borzasztóan gonosz Park Chan-wook Nincs más választás című filmje, legalábbis az első fele, ami azt mutatja be, mivel is jár pontosan, hogy a papíriparban – azaz egy, a digitális korban egyre kevésbé fontos szakmában – dolgozó családfő áldozatául esik egy létszámleépítésnek, és hosszú ideig nem talál munkát. Mert túlzottan reális.
Túlzottan reális, hogy egy családfenntartó, ha egyszer berendezkedett egy bizonyos kényelmes – még csak nem is kimondottan luxus – életformára, akkor ilyen esetben a családja egész élete pár hónap alatt összeomolhat, és ennek a felelőssége kizárólag az ő vállán van. Hogy kettő helyett csak egy autót kell tartani, az még oké, hogy a szülők örökségéből származó, saját kezűleg csempéről csempére felújított házat muszáj eladni, az már fájdalmas, hogy a gyerekek számára családtagnak tűnő kutyák ellátására sincs pénz, az kifejezetten tragikus, de amikor az is bejön a képbe, hogy a speciális nevelésű igényű kislány számára egyedül igazi boldogságot szerző zenetanulás költségeit hogyan fogja előteremteni a család, pláne, hogy kiderül, a kislány kiemelten tehetséges, tehát most némi befektetés az egész jövőjét meg tudná alapozni – na az már annyira nyomasztó, hogy az ember bebújna a moziszék alá magzatpózban. (Persze Park Chan-wook megenged magának olyan poénokat is, hogy sajnos így le kell mondani a Netflix-előfizetést is, amit hallva a fiúgyerek gyorsan bevonul a szobájába, hogy akkor ő még gyorsan végignézné az aktuális sorozat új évadát. Ami persze nem is olyan ártatlan poén, mert a mozi és a streaming harca máshol is belelátható a film témájába, de erről később.)
Mostra internazionale d'arte cinematografica
Ez a Nincs más választás kiindulása, de aki hallotta már, hogy a filmet „az új Élősködők”-ként emlegetik a szintén koreai Bong Joon-ho Oscar-díjas filmje után, az sejtheti, hogy hamarosan lesz valamilyen őrült fordulat, és a cím is azt sugallja, hogy a főhős, a kirúgott Man-su valami végletesre szánja el magát, hogy megváltoztassa a helyzetét, és esélyt teremtsen magának a munkaerőpiacon – hogy mire, az maradjon a spoilermentesség homályában.
Az eddigiekből úgy tűnhet, mintha halálosan komoly drámáról lenne szó, pedig a „halálosan komoly” olyan szókapcsolat, ami nem is állhatna távolabb a filmtől. Amely pontosan ezért tud működni: ha Park Chan-wook olyan kíméletlen realitással ábrázolná a munkanélküliség válságát és a kapitalizmus törvényeit, mint Ken Loach a maga fémesen horzsolásízű műveiben, egy idő után vagy nyomorpornóba fulladna a Nincs más választás, vagy úgy lenne könnyfakasztó, mint egy bulvár tévéműsor. De a rendező épp az ellenkező utat választotta: nemcsak a film stílusa ironikus mindvégig, de a realizmus helyére is olyan őrület kerül, ami már a szürrealizmust nyalogatja. És a kettő persze összefügg.
Mozinet
Hiába van még csak január, már most biztos, hogy nem sok emlékezetesebb filmjelenete lesz ennek az évnek, mint amelyikben egy férfi fegyvert fog egy másik férfira, és ezt a tudtán kívül a fenyegetett fél felesége is látja. Amennyire drámainak hangzik ez a leírás, annyira röhejes az egész: üvölt a zene, a szereplők alig hallanak valamit, a fenyegetett férfi összekeveri a támadót valaki mással, a feleség finoman szólva is máshogy reagál a helyzetre, mint amit várnánk, és közben a fegyveres férfi nekiáll lefejteni a kezéről az ujjlenyomatok elfedése miatt felvett sütőkesztyűket és más szánalmas segédeszközöket. Hogy aztán ez az egész az óvoda középső csoportjára emlékeztető cicaharcban csúcsosodjon ki. Ha hozzátesszük, hogy mindezek ellenére a jelenetben igenis valódi, komoly, súlyos érzelmek buknak a felszínre, valódi sorstragédiák és nagy ráismerések bújnak el a sütőkesztyű és a csetlés-botlás mögött –
na akkor értjük meg, hogy milyen film is a Nincs más választás. Épp ilyen, mint ez a zseniális és tökéletesen eltalált jelenet.
Park Chan-wook filmje két szinten működik. Az egyik a valódi – nevezzük így – mondanivaló: milyen súlyosan képes megborítani egy embert, hogy alkalmazkodnia kell a kapitalizmus elvárásaihoz, a munkaerőpiac sajátos és a legtöbb esetben cseppet sem igazságos elvárásaihoz, és milyen durva paradoxon, hogy muszáj belemenni a méltatlan helyzetekbe, ha az ember újra méltó helyzetbe akar kerülni. Mennyire képlékeny a modern ember életében mindaz, ami adottnak és garantáltnak tűnik, mennyire csak a pénz az, ami valójában bármit is garantálni tud.
A film persze ezt is a rá jellemző szélsőségességgel, sarkításokkal mutatja meg, ahogyan Han-su a férfivécé mellett a mocsokban térdepelve könyörög a nála sokkal kevésbé képzett Nagy Embernek, hogy legalább nézzen rá az önéletrajzára. Park Chan-wook máskor meg épp ellentétes módszerekkel jeleníti meg a dolog abszurditását: egy állásinterjún annyira tűz szemből a nap, hogy Han-su egyáltalán nem is látja, kinek válaszolgatja a skatulyából előhúzott mondatait, hiába próbál annyira oldalra nézni, hogy csaknem leesik a székről.
Mozinet
A másik szint pedig, és ez a fentiek után talán meglepő: a színtiszta komédia – már amennyiben a legfeketébb humort még lehet „színtisztának” nevezni, persze miért ne lehetne, a fekete is egy szín. Az olyan egészen betegesen morbid elemek, mint a bonsaikertészet és a hullák összefüggései (hogy ez mit jelent, megint csak maradjon titok), remekül megférnek az olyan klasszikusabb szituációs poénokkal, mint amikor a szakszervezeti vezető a gonosz főnöknek előadandó, szívhez szóló szövegének hosszas gyakorlása után persze egyetlen árva szót sem tud mondani az őt levegőnek néző pénzembernek: Mindehhez jön a (lelki) nyomor különböző szintjeinek egészen pofátlanul gúnyos ábrázolása.
Olyan ez a film, mintha egyrészt beteljesítené a legbenső, alantas vágyainkat, amiket sose vallanánk be arról, hogy legszívesebben milyen gátlástalanok lennénk mindenkivel, aki az előmenetelünket akadályozza, másrészt viszont maga lenne az a pofon is, amit megérdemlünk ezekért a vágyainkért. Mert persze hogy a film végén az is kiderül, ha a saját sorsa múlik rajta, hirtelen már Han-sunak sem fontos annyira a társadalmi igazságosság.
Hiszen ilyen a kapitalista antiutópia, amit vállalati világnak hívnak: elidegenít és az egocentrikusságot jutalmazza.
Ugyanakkor az is aligha véletlen, hogy a fent emlegetett netflixes poén mellett épp egy kihalófélben lévő, analóg „műfaj” – a digitális korban egyre kevésbé fontos papír – haláltáncáról beszél Park Chan-wook ma, amikor a streaming évek óta tartja napirenden a mozi halálának kérdését. Így a rendező nemcsak az őt körülvevő társadalommal, de saját magával is kíméletlenül kritikus: vajon milyen opció van még a régi szokások elmúlásába való beletörődés és az az elleni, drasztikus és elkeseredett küzdelmen kívül? Van egyáltalán harmadik lehetőség? És ha nincs, akkor mi van?
Mozinet
A Nincs más választás fekete komédiája nem ad választ a kérdésre. Legfeljebb annyit mond: a szélsőséges idők szélsőséges válaszokat követelnek, csak épp eközben az emberség összemegy akkorára, mint egy bonsai fácska. Ideig-óráig ki lehet zárni az üvegházba – de hosszú távon mihez kezdünk nélküle?
A nyitókép forrása: Mostra internazionale d'arte cinematografica
