Betöltötte pénteken a hetvenet Garaczi László, aki olyan lemúr-szövegekkel örvendeztette meg a hazai posztmodern ínyenceit, mint a Mintha élnél, a Pompásan buszozunk, vagy az Arc és hátraarc (a sor folytatható).
És hogy mit ír róla e jeles alkalomból a Magvető szerkesztője, Szegő János?
Hát ezt:
Egyik legnagyobb témája az egyéni emlékek és a kollektív emlékezet hullámzó és egymásra ható viszonya. Az emlékezés és az emlékképzés. A tükör és az ablak. Hogy a morajló memória hogyan köthet össze és választhat el minket. Akár, sőt leginkább, önmagunkon belül. A covidnak és a karanténnak emléket állító Weszteg című regénye is ezt érzékelteti; a maszkot és a mimikrit, akárcsak kultikus-klasszikus, immár ötkötetes lemur-sorozata a Mintha élnéltől a Hasításig.
Meg ezt:
Újabb művei alaptere a Városliget, találkozások és bolyongások helyszíne. Az emlékezés időbeli nullpontja születési éve, 1956. Mintha élnél című regényének elbeszélője emlékszik is ötvenhatra: „Első emlékem az, hogy rám lőnek. A konyhában ülünk, csupasz égő lóg a falon, egyszer csak durr és fény és felrobban a világ.” (Kísérteties egybeesés, hogy Nádas Péternek egy hasonló lépcsőházi villanófény az ősélménye Budapest második világháborús ostromából.) A Garaczi-szövegek elbeszélője egyszerre koravén csecsemő és gyermekded matuzsálem. Közben pedig mindig örök kamasz és induló egzisztencia. Kamarazene és rock. Poézis és techno. Honvágy és kalandozás.
