Annak rendje és módja szerint bejárta a világsajtót néhány hete a Sir Magdi Yacoub vezette brit kutatócsoport bejelentése, miszerint elsőként sikerült szívbillentyűt növeszteniük őssejtekből. Az ígéretesen hangzó eredményen túl Yacoubék azzal is kecsegtettek, hogy tíz éven belül akár egy teljes szív "előállítására" is vállalkoznának. A valóság ezzel szemben az, hogy a Petricsészében nőtt, szívbillentyűnek látszó szervrészlet - minthogy nem bírná el a véráram nyomását - "emberi felhasználásra" egyelőre alkalmatlan, ráadásul szakértők szerint tíz-húsz éven belül legfeljebb arra van esély, hogy a szívbillentyűhöz (vagy a porckoronghoz) hasonló, egyfajta sejtből álló, egyszerűbb testi alkatrészeket hozzanak létre laboratóriumban. A teljes szívre és más, sokféle sejtből álló, összetett szervre még legalább fél évszázadot kell várni, ha egyáltalán valaha is "gyárthatóak" lesznek - hűti le a kedélyeket Uher Ferenc, az Országos Gyógyintézeti Központ őssejtbiológusa.
Őssejtkutatás. Mivel kecsegtet? © AP |
A szervnövesztés ennek ellenére az őssejtmedicina legkönnyebben eladható területe, holott pillanatnyilag inkább az úgynevezett regeneratív orvoslásban születnek a közeli jövőben hasznosíthatónak tartott eredmények. Ebben a kutatási ágban - amely a rosszul működő szervek, szövetek gyógyulását kívülről bejuttatott őssejtekkel próbálja elérni - Magyarországon is több klinikai kísérletet végeztek az elmúlt két évben. Legutóbb a Debreceni Klinikán szívinfarktuson átesett betegek elhalt szívizomzatába injektáltak csontvelőből származó őssejteket. Az Orvosi Hetilap februári száma szerint ígéretes, hogy a kezeltek szívizomműködése közel 10 százalékot javult. Hasonló eljárásokkal - állatkísérletekben - a cukorbetegség, a Parkinson- és az Alzheimer-kór, a rheumatoid arthritis (ízületi gyulladás) esetében is próbálkoznak.
Az őssejtterápia alapjaival a kutatók már nagyjából fél évszázada ismerkednek. Abból kiindulva, hogy egyes szervek - például a bőr vagy a máj - egy sérülést követően aktív regenerációval újra tudják termelni sejtállományuk egy részét, felételezték, hogy a szövetekben vannak olyan inaktív, "szunnyadó" sejtek, amelyek képesek osztódni és fiatal sejtekké alakulni. Az 1950-es évek elejére - a Japánra ledobott atombombák okozta, a vérképzőrendszer összeomlásával járó sugárfertőzést kutatva - már azt is tudták, hogy a szervezet állandóan megújuló folyékony szövetét, a vért újratermelő sejteket a csontvelőben kell keresni.
Ez alapján feltételezték, hogy ha egy leukémiás betegbe egészséges donor csontvelői vérállományának sejtjeit juttatják, akkor az a beteg szervezetében beindíthatja az egészséges vérképzést. A csontvelő-átültetés egyik úttörője, a magyar származású, Párizsban élő Georges Mathé onkológus 1963-ban publikálta - egy korábbi jugoszláv atomreaktor-baleset Párizsba szállított túlélőin végzett - kísérleteinek (rész)eredményét. Mivel akkor még nem tudták, hogy a transzfúzióval bejuttatott vérképző sejtek egy része elpusztul, mielőtt eljutna úti céljáig, a csontvelőbe, az első sikeres csontvelő-transzplantációt 1968-ban elvégző (s később orvosi Nobel-díjjal jutalmazott) Edward Donall Thomas rákkutató csak feltételezte, hogy a művelet sikere az átültetett "szunnyadó sejtek" mennyiségén múlik. Sejtése azóta beigazolódott, így például a vérképző sejtek forrásaként 1988 óta szintén rutinszerűen használt köldökzsinórvért csak 40 kilogramm alatti beteg gyermekeknél alkalmazzák, mert az abban lévő (ős)sejtmennyiség nagyobb súlyúaknak, tehát a felnőtteknek már nem elég.
Osztódási potenciál (Oldaltörés)
Az első sikerekből arra is következtettek, hogy a "szunnyadó sejtek" - máig tisztázatlan okból - megrekedtek a sejtfejlődés egy-egy korábbi szakaszában. Hamarosan azt is tudni vélték, hogy miközben - aktiválásukat követően - csak meghatározott fajta szövetféleség sejtje alakulhat ki belőlük, a megtermékenyített petesejt osztódásának első két hetében (az úgynevezett hólyagcsíra állapotban) teljesen egyforma utódsejtek keletkeznek, amelyekből még bármilyen testi sejt lehet. Ha viszont ez így van, akkor - gondolták jó ideig - érdemes minél fiatalabb "sejtőst" visszajuttatni a beteg szervezetbe, ideális esetben a hólyagcsírából származó, a szakzsargonban embrionális őssejtekként emlegetett (a lombikbébiprogramok során az anyába vissza nem ültetett embriókból nyerhető) sejteket.
Van azonban egy nem is kicsi probléma ezekkel az embrionális őssejtekkel: sokirányú fejlődési és rendkívül aktív osztódási potenciáljuk nagyon hasonló a tumorsejtekéhez. Állatkísérletek igazolják, hogy a felnőtt szervezetbe "előnevelés" nélkül visszajuttatott embrionális őssejtek tumorrá alakulnak - figyelmeztet Kemény Annamária és Duda Ernő biológusok e témában született, 2004-ben a Magyar Tudomány folyóiratban publikált tanulmánya. Tény, hogy az osztódásnak indult megtermékenyített petesejt az anya szervezetében is daganattá válhat, ha nem a megfelelő környezetben, vagyis nem az anyaméhben, hanem mondjuk a petevezetékben megtapadva indul fejlődésnek.
Az embrionális őssejteket terápiás felhasználásuk előtt ezért előzőleg laboratóriumban biokémiai anyagokkal a kívánt szöveti sejt fejlődése irányába kell terelni. Az "előnevelésben" azonban a kutatók egyelőre csak részeredményeket tudnak felmutatni, mert a sejtkultúra egyes sejtjei egyáltalán nem reagálnak rá, s így mindig marad a tenyészetben daganatveszéllyel fenyegető embrionális őssejt. Ráadásul - sorolja a további nehézségeket Uher Ferenc - a tudomány mai állása szerint még lehetetlen tökéletesen elválasztani egymástól az egyes fejlődési stádiumokban lévő sejteket.
Maradnak tehát azok a szöveti őssejtek, amelyek a fejlődés egy későbbi szakaszában rekedtek meg. E téren tűnik biztatónak az a felfedezés, miszerint a csontvelőben többféle - a vérképzők mellett például a szakzsargonban mesenchymálisnak nevezett - őssejt is található. A tudományos közvéleményt joggal felpezsdítő tényre abból a 20. század végi felismerésből jutottak, hogy csontvelő-transzplantáción átesett betegek májsejtjeinek 1-2 százaléka a donortól - vagyis annak egészen addig csak a vérképzésre alkalmasnak hitt csontvelői (ős)sejtjeiből - származik. A mesenchymális sejtek pedig, egy széles körben elterjedt hipotézis szerint, az embrionális őssejtekhez a vérképző sejteknél közelebbi állapotban rekedtek meg, és ezért - összegzi Mezey Éva neurológus Őssejtek: csodatévők, vagy csak csodák? című, 2004-es tanulmányában -, bár korlátozott mértékben - számos (például máj-, porc- vagy izom-) sejt is válhat belőlük. Előnyük az embrionális őssejtekkel (és a tumorsejtekkel) szemben, hogy harminc-negyven osztódás után kimerülnek, vagyis nem szaporodnak korlátlanul, ráadásul eközben csak addig terjeszkednek, amíg ki nem töltik a rendelkezésükre álló teret.
Az őssejtterápia eredményessége egyébként nem is biztos, hogy a beinjekciózott és a szervezetbe beépült őssejteken múlik - amint azt a Debreceni Egyetem szívinfarktusos betegeken végzett említett terápiájához hasonló próbálkozások is alátámasztják. Valószínűbb, hogy a sérült szervbe kerülő őssejtekből olyan anyagok jutnak az ott "szunnyadó", regenerációra képes saját (ős)sejtekhez, amelyek beindítják azok működését - magyarázza Uher Ferenc. Szakértők szerint igazi áttörést az hozhatna, ha az orvostudomány megértené ennek az aktiválóképességnek a működési mechanizmusát.
BALÁZS ZSUZSANNA
