Lucy Kirkwood darabja első pillantásra kamaradráma: három hatvan körüli atomfizikus beszélget egy tengerparti ház konyhájában jógáról, salátáról, régi emlékekről. Valójában azonban lassan beszivárog a „küszöb alatt” az eljövő katasztrófa érzete – nemcsak a háttérben meghúzódó nukleáris baleset miatt, hanem azért is, mert a szereplők életének elhallgatott döntései, megalkuvásai és bűnei fokozatosan mérgezik meg a jelent.
Dömölky Dániel
A történet szinte észrevétlenül vált át hétköznapi csevegésből morális thrillerbe. Nincsenek nagy gesztusok, nincsenek látványos kitörések – minden a kimondatlan mondatokban, félrenézésekben és apró hangsúlyokban történik. A darab ereje abban rejlik, hogy nem a katasztrófát mutatja meg, hanem a kényelmes élethez ragaszkodó, „révbe ért” embereket, akik pontosan tudják, hogy az a világ, amelyet kialakítottak, fenntarthatatlan. Ettől válik igazán nyomasztóvá: ahogy egy kritika is írja, itt „a folyamatos sugárzás” dolgozik, lassan és elkerülhetetlenül.
Dömölky Dániel
A darab tétje messze túlmutat a személyes drámán. Az előadás kérdése egyszerű és kegyetlen: mit kezdünk azzal a világgal, amelyet mi magunk rontottunk el – és van-e még bátorságunk felelősséget vállalni érte? Meddig tartható fenn a jólét mások rovására? Elég-e együtt érezni, vagy valódi áldozatot is kell hozni? A „gyerekek” itt nem szereplők, hanem a hiányzó tanúk: azok, akik majd viselik a következményeket.
Dömölky Dániel
A Radnóti előadásában mindez három kivételes színész jutalomjátéka. Kováts Adél, Tóth Ildikó és László Zsolt nem „eljátsszák” a szerepeket, hanem finom rezdülésekből építik fel őket. A rendező, Fehér Balázs Benő pontos arányérzékkel hagyja érvényesülni ezt a színészi jelenlétet: minden gesztusnak súlya van, minden csendnek jelentése.
Dömölky Dániel
A Gyerekek nem harsányan aktuális – hanem ijesztően az. A klímaválság, a generációs felelősség és a személyes döntések következményei úgy szövődnek össze benne, hogy közben végig megmarad intim, emberi történetnek. Talán épp ezért hat ennyire erősen: mert nem a világvégéről beszél, hanem arról a pillanatról, amikor még lenne választásunk.
És arról, amikor már nincs.
dramaturg: Sándor Júlia, díszlet: Devich Botond, jelmez: Giliga Ilka, zene: Hunyadi Alex
Ezt a cikket nem a hvg.hu szerkesztősége készítette. Bővebben a PR cikkről itt olvashat: (link)
