szerző:
hvg.hu

Néhány nap különbséggel most volt száz éve, hogy Jack Johnson Sydneyben kiütötte Tommy Burnst, s ezzel az első fekete nehézsúlyú profi világbajnok bokszoló lett. AQ Sydney-i címmérkőzés hatalmas szenzációnak és egyben a fekete emancipáció egyik fontos állomásának számított. Johnson a fekete egyenjogúság emblematikus figurájává vált


Jack Johnson
© Wikipedia
A fekete boksz-csoda eredeti neve Arthur John Johnson volt; 1878. március 31-én született a Texas állambéli Galvestonban, egy hatgyerekes szegény fekete család második gyerekeként. Szülei fiatalkorukban még rabszolgák voltak, akiknek azonban fontos volt, hogy gyerekeiket legalább írni és olvasni megtanítsák. Johnson öt évet járt iskolába, majd egy kikötőben dolgozott, közben elkezdett bokszolni. 1897-ben lett profi ökölvívó. Négy évvel később, 1901-ben kiütéses vereséget szenvedett a világbajnoki címet soha el nem nyerő, de a kor egyik jelentős ökölvívójának számító, lengyel-zsidó emigráns szülőktől származó és Johnsonnál jóval nagyobb tapasztalattal bíró Joe Choynski-tól. Mivel Texasban akkoriban illegális volt nem hivatalos mérkőzésen szorítóba lépni, a meccs után mindkét résztvevőt letartóztatták.

A börtönben Choynski megtanította az akkor még nyers stílusú Johnsont egy összetettebb, komplettebb harcmodorra. Mire Johnson szabadlábra került, sokkal ravaszabb lett és kézügyessége is ugrásszerű fejlődésen ment át. Az elkövetkezendő években számtalan meccset vívott. 1903. február 5-én húsz menetben pontozással győzött Denver Ed Martin ellen és ezzel ő lett a fekete nehézsúlyú bajnok – mert ekkor, a szegregációnak hála, még ilyen cím is létezett. „Ha visszatekintünk 1903-ra, a sportsajtó már akkor azt mondogatta, hogy Jack Johnson az egyik legjobb nehézsúlyú bokszoló a világon. 1904-ben sokan már arról beszéltek, hogy neki kellene kihívnia az akkori világbajnokot, Jim Jeffriest. Amikor Jeffries kezdte hangoztatni, hogy ideje lenne szögre akasztania a kesztyűit, elkezdték az orra alá dörgölni, hogy már csak egy igazi kemény harc vár rá, a Jack Johnson elleni” – írta Kevin Smith, a Fekete bokszolók története 1870-1930 című írás szerzője.

Johnson technikájának egyedisége a védekezésben rejlett. Ennek a technikának a hatékonyságát mi sem jellemezte jobban, mint az, hogy huszonhat éves pályafutása alatt sosem szenvedett arcsérülést. Nem szerette ellenfelét kiütni, inkább eljátszott vele, s csak akkor ütötte ki, ha nem volt más lehetősége a győzelemre.

A profi ökölvívásban – akárcsak a sakkban – mindmáig meglévő alapszabály szerint az lesz a világbajnok, aki hivatásos világbajnoki címmérkőzésen legyőzi az aktuális világbajnokot. 1905 májusában azonban az 1899 óta világbajnok és címét azóta hétszer megvédő Jim Jeffries, hivatalos nevén James Jackson Jeffries visszavonult, miután kifogyott a megfelelő kaliberű ellenfelekből. Az 1905-ös, Jeffries bíráskodásával lezajlott világbajnoki címmérkőzést Marvin Hart nyerte meg a Csehországban Ruthaly János néven született, így vélhetően magyar gyökerekkel is bíró Jack Root ellen. Hart egy évig sem volt világbajnok: 1906. február 23-án az olasz származású kanadai Tommy Burns pontozással legyőzte őt.

Ekkor még teljesen hétköznapi dolognak számított, hogy fehér ökölvívó nem volt hajlandó feketével szemben kiállni. A feketék ebben az időben többnyire egymással mérkőztek, kedvelt volt az úgynevezett királyi küzdelem, amikor három-hat, esetleg nyolc fekete ökölvívó egyszerre mérkőzött meg a szorítóban, és aki végül lábon maradt, az volt a győztes – keresve mindezzel két-három dollárt. Fiatal éveiben Johnson is számtalan ilyen csatában vett részt, a börtön mellett ezekben a küzdelmekben sajátította el már említett, egyedülálló védekező tudását. A kimagasló képességűek – mint Johnson – számára az álmok netovábbja már említett fekete bajnoki cím volt. A XX. század első éveiben egyre gyakrabban rendeztek fekete-fehér bokszmeccset, de az, hogy egy feketéé legyen a nehézsúlyú bokszvilágbajnoki cím, elképzelhetetlen volt a fehérek többsége számára.

És mégis, egyre többen szorgalmazták, hogy Burns álljon ki Johnson ellen. Burns nem volt túl lelkes, próbált kitérni a mérkőzés elől. Ennek oka nemcsak Johnson fekete mivoltában keresendő, hanem abban is, hogy időközben jelentős hírnévre tett szert, Burns tehát tartott tőle. A fizikai adottságok is Johnson mellett szóltak, 183 centiméterével és 87 kilójával, míg Burns csak 170 centi magas volt és 76 kilót nyomott. De Burnsnek más oka is volt, hogy kerülje a Johnson elleni meccset, mégpedig – a kortárs Révai Nagy Lexikontól kölcsönzött megfogalmazás szerint – a „szerecsen boxoló” botrányos magánélete. Falta a nőket. Az sem tette őt ellenfelei számára különösebben szimpatikussá, hogy mérkőzései közben – akárcsak hatvan évvel később Muhammad Ali – gúnyolta, sértegette őket és szorítósegédeiket. A szünetekben nyelvet öltött, arcokat vágott az ellenfél felé. Pökhendi magatartása és későbbi fehér nőügyei miatt egy időben még a feketék is kiközösítették.

Burns tehát menekülőre fogta: Londonban, Dublinban és Párizsban tűnt föl és vívott győztes világbajnoki címmérkőzéseket, majd – miután híre ment, hogy Johnson szintén fölszállt egy Európába tartó hajóra – meg sem állt Ausztráliáig. Johnson követni akarta Burnst Ausztráliába, azonban Londonban elfogyott a pénze, így a londoni National Sporting Club előlegezte a hajójegy árát Ausztráliába. A texasi ökölvívó az adósságát sosem térítette meg.

A Sydney-i Stadion teljesen megtelt a Burns-Johnson mérkőzésre


Sydneyben Johnson utolérte Burnst, aki ekkor már nem tehette meg, hogy nem áll ki megvédeni címét. Amikor Johnson meglátta a húszezresnél nagyobb tömeget, feljebb akarta srófolni saját ezerötszáz fontos – egy font 4,85 amerikai dollárt, vagy 24,02 osztrák-magyar koronát ért ebben az időben, míg egy kiló színarany értéke 136,57 font volt – föllépti árát, de ez nem sikerült neki: a mérkőzés menedzsere állítólag egy pisztolyt rajzolt egy papírlapra, amit Johnson orra alá dugott, hogy jobb belátásra bírja. A Sydney-i Stadionban, 1908. december 26-án lezajlott összecsapás gyakorlatilag a harmadik menetben már eldőlt - az akkor már „Galvestoni Óriás” művésznévvel is illetett Johnson attól kezdve már csak játszott többször is padlóra küldött ellenfelével. De ő élvezte a meccset, briliáns megoldásokat mutatott be a közönségnek anélkül, hogy ellenfelét kiütötte volna. Végül a tizennegyedik menetben a rendőrség (!) vetett véget a mérkőzésnek, és Johnsont világbajnoknak nyilvánították.

A New York Herald különtudósítójaként Jack London többek között ezt írta a meccsről: „Ez nem bokszmérkőzés volt! Semmi eddig látotthoz nem lehet hasonlítani azt a mészárlást, amely a Sydney-i Stadionban folyt. A küzdelemben – már amennyiben ezt annak lehetett nevezni – egy törpe és egy kolosszus csapott össze. Burns egyszer sem tudta eltalálni a feketét, aki gúnyolta, sértegette és leeresztett kezekkel csalogatta. Csak egy lehetőségünk van: Jim Jeffriesnek elő kell jönnie a farmjáról és lehervasztani az aranymosolyt (Johnson aranyfogaira utalva ezzel – Sz. P.) Johnson arcáról. Jeff, rajtad a sor!

A Jeff, rajtad a sor! – Jeff, it’s up to you! – bejárta ez egész Egyesült Államokat. Ezzel a mondattal volt tele a korabeli sajtó, idézték az emberek, elhangzott templomi szószékről, sőt a Kongresszusban is. Jeffries 1909-ban már öt éve visszavonult, ráadásul jelentős súlyfölöslege volt, három évvel idősebb is volt Johnsonnál. Jó anyagi körülmények között, kényelmesen és boldogan élt, semmi sem állt távolabb tőle, mint az, hogy újra szorítóba lépjen. De Jack Londonhoz hasonlóan a fehér társadalom nagyobbik része az ő visszatértét akarta. Még mindig a húszas éveiben levő Jeffriest látták maguk előtt, a százkilós izomkolosszust, a világ legerősebb emberét, a verhetetlent, aki a szemükben még mindig A Világbajnok volt.


Zavargások „az évszázad bokszcsatája” után (Oldaltörés)


Jeffries kontra Johnson
Bár eleinte nem vette komolyan az egészet, Jeffries hiúságának hízelgett mindaz, amit a lapok írtak. Lassan hinni kezdett az újságoknak. A személyes hiúság mellett a fehérek megmentőjének érezhette magát, szent küldetésének tartotta, hogy ,leverje az aranymosolyt Johnson arcáról”. Végül igent mondott. „Kizárólag azért vállalom el ezt a küzdelmet, hogy bebizonyítsam: a fehér ember jobb, mint egy nigger” – nyilatkozta, de az ideológiai érvek mellett az anyagiak is ott voltak: szerződése, győzelem esetén 668 ezer, vereség esetén 158 ezer dollárt garantált. Három hónapra Karlsbadba utazott kondícióját rendbe hozatni, ahol le is fogyott tíz kilót.

Johnson örömmel fogadta, hogy Jeffries kiáll ellene. Egyrészt biztos volt győzelmében, másrészt anyagilag rá volt szorulva: komoly, közönséget – tehát bevételt – hozó ellenfele alig akadt, nagylábon élt, egyik versenyautóját vette a másik után, így adósságai voltak. Nyilvánvaló volt, hogy egy Johnson-Jeffries világbajnoki címmérkőzés rekordbevétellel kecsegtet. 1910. július 4-én rendezték a mérkőzést. A világbajnoki bokszmeccs színhelyéül szolgáló nevadai Reno olyan volt, mint a megbolygatott hangyaboly. A rögtönzött szállodák zsúfolásig megteltek. Ott volt mindenki, aki a művészvilágban, a politikai és a közéletben, a sportvilágban, sőt: az alvilágban számított valakinek.

Jeffries a mérkőzés előtt közleményt tett közzé: „Olyan keményen megverem ezt a fekete embert, hogy  életében soha többé nem akar majd bokszkesztyűt látni. Rengeteget kellett edzenem, hogy formába jöjjek, és ezalatt rengeteg élvezetről kellett lemondanom. Egy olyan ember számára, mint én, semmi vidámság nincs abban, hogy mindent megtagadjak magamtól csak azért, hogy megdolgozzam és leüssem egy ilyen nigger pasas fejét.” Johnson ennyit mondott: „Csak azt kívánom, hogy bár olyan biztosan kapnék egymillió dollárt, mint amilyen biztos vagyok Jeffries úr legyőzésében.

A magabiztos kijelentések ellenére sokan úgy tudták, hogy a meccset megbundázták: Johnson hatalmas összeg fejében le fog feküdni. Nem így történt. A 22 ezer néző előtt megvívott, negyvenöt (!) menetre, azaz 135 percre kiírt, sokszor „az évszázad bokszcsatájának” is nevezett mérkőzés elején Jeffries – aki pontosan tudta, hogy hiába volt Karlsbad, kondíciója a negyvenöt menetnek legfeljebb a felére elég, így támadnia kell – vad rohammal lepte meg a bajnokot, aki azonban számított erre, és kivédekezte az első lendületek hevét. Johnson lassan átvette a mérkőzés irányítását, a harmadik menetben már kezdte ő diktálni a tempót, a hatodikban eltörte Jeffries orrát és felhasította száját. A hetedik menetben Jeffries megpróbálta lerohanni ellenfelét, akit addig egyszer sem tudott megütni. Sikerült is egy ütést bevinnie a szívtájékra, de Johnson – bár levegő után kapkodott – nem rogyott össze és a mérkőzést változatlanul Johnson fölénye jellemezte. Jeffries általában rágógumizott a mérkőzések alatt, de erről most lemondott, mert szájából csordogált a vér. Később Johnson ütései nyomán bedagadt a szeme, majd felszakadt a szemöldöke is.

Ekkor már síri csönd volt a nézőtéren, mindenki érezte a vég közeledtét. A tizenötödik menetben Johnson holtfáradt kihívóját egy balkezessel leütötte. Jim Jeffries életében először padlóra került, de a mérkőzésvezető lassú számolása alatt felállt, hogy folytassa az összecsapást. Johnson ismét leütötte, mire a bíró ismét kellő lassúsággal számolt ahhoz, hogy Jeffries újra talpra álljon. Johnsont feldühítette a nyilvánvaló csalás, és ezúttal már mindenáron be akarta fejezni az összecsapást. Nagy elánnal érkezett a sarokból, és egy balhorog-jobbegyenes kombinációval ütötte le ellenfelét, aki kiesett a kötelek között a ringből. Ezúttal már semmi sem menthette meg Jeffriest a kiszámolástól. Johnson diadala hatalmas ünneplésbe torkollott a fekete közösségekben, amit a fehérek nem néztek jó szemmel. Több helyen véres összecsapások voltak, úgyhogy néhány államban betiltották a találkozó levetítését. A zavargásoknak legalább huszonöt halottja volt szerte az Egyesült Államokban.

A költséges életmód
Johnson 225 ezer 600 dollárt, Jeffries pedig végül a szerződésben foglaltnál többet, 192 ezer dollárt kapott a mérkőzés után. Érdemes tudni, hogy ez idő tájt huszonkét cent volt az Egyesült Államokban az átlagos órabér, egy átlagos munkás kétszáz és négyszáz dollár között keresett évente, egy fogorvos két és félezer dollár körül. Négy centbe került fél kiló cukor, tizennégy centbe tizenkét tojás, tizenöt centbe fél kiló kávé. Johnson imádta a nőket, s a nők – köztük számos fehér – is őt. Három felesége volt, mindhárom fehér. Az első, Etta Duryea, háromévi házasság után öngyilkos lett. Nem sokkal később fehér barátnőjének vett egy vasúti jegyet, aki a jeggyel Pittsburgből Chicagóba utazhatott. Johnson ellen ezért a Mann-törvény megszegése miatt 1910-ben vádat emeltek. A törvény ugyanis kimondta: „Tilos erkölcstelen célból fehér nőt átszállítatni egyik államból a másikba." Ezt sértette meg a világbajnok. Három évvel később egy év börtönre ítélték. Johnson, aki időközben elvette 18 éves titkárnőjét, Lucille Cameront, 1913-ban feleségével külföldre menekült a büntetés-végrehajtás elől.

Egy ideig Franciaországban élt és bokszolt, 1913-14-ben kétszer is megvédte címét. 1915-ben, Havannában, Kubában mérkőzött: ellenfele honfitársa, a kétméteres, 111 kilós, nála három évvel fiatalabb, fehér Jess Willard volt. Willard azt tette Johnsonnal, amit Johnson csinált eddigi ellenfeleivel: defenzíven bokszolt és kontrabunyóra épített, ráerőltetve ellenfelére a kezdeményezést. A huszadik menet környékén a fáradtság jeleit lehetett észrevenni Johnsonon, majd a huszonhatodik menetben az erejével teljesen elkészült Johnson kiütéses vereséget szenvedett. Veresége után az exvilágbajnok Spanyolországban és Mexikóban – továbbra is száműzetésben – bokszolt. 1920-ban visszatért az Egyesült Államokba, ahol őrizetbe vették, majd leülte büntetését a kansasi Leavenworth börtönben. Szabadlábra helyezése után Johnson ritkán bokszolt, jelentős meccset már nem vívott. Legutolsó hivatásos találkozóját 1938-ban, hatvanévesen vívta, de bemutató mérkőzést még 1945-ben is vállalt.

1946. június 10-én New Yorkba tartott, meg akarta tekinteni Billy Conn és az 1937 és 1949 közötti nehézsúlyú világbajnok, a profi nehézsúlyú ökölvívás egyik legnagyobb alakja, Joe Louis párharcának. Észak-Karolina fővárosa, Raleigh külső részén megállt egy étteremnél, de nem szolgálták ki, mert fekete volt. Ezután dühösen beszállt az autójába és padlógázzal, kerékpörgéssel fűszerezve elhagyta az étterem parkolóját. Az úton az első kanyarban elvesztette az uralmát az autója felett, ami átpördült a főút másik oldalára: egy telefonpóznának csapódott és szörnyethalt. Johnson a fekete egyenjogúság emblematikus figurájává vált. 1970-ben Oscar-díjra jelölt film készült róla, egy évvel később Miles Davis lemezt szentelt emlékének, szülővárosában, Galvestonban pedig utcát neveztek el róla. Öt éve, 2004-ben a Legfelsőbb Bíróság helyt adott annak a – többek közt Muhammad Ali és Mike Tyson által is támogatott – kérésnek, mely Johnson posthumus rehabilitációjára irányult.

  Szegő Péter

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Egy fideszes fórumon elhangzott, hogy a migránsoknak büdös a lábuk

Egy fideszes fórumon elhangzott, hogy a migránsoknak büdös a lábuk

Szegényeket segítő alapítványt hoz létre Beer Miklós

Szegényeket segítő alapítványt hoz létre Beer Miklós

Orbán irodája elé feszített molinót a Párbeszéd, hogy engedje vitázni Tarlóst

Orbán irodája elé feszített molinót a Párbeszéd, hogy engedje vitázni Tarlóst

Egymillió magyar próbált szerencsét külföldön az EU-csatlakozás óta

Egymillió magyar próbált szerencsét külföldön az EU-csatlakozás óta

Varga Judit nyílt meghallgatást javasolt Brüsszelben, de „mások” ezt nem akarták

Varga Judit nyílt meghallgatást javasolt Brüsszelben, de „mások” ezt nem akarták

Piros, fehér és zöld ételeket várnak a nemzeti összetartozás szakácsversenyére

Piros, fehér és zöld ételeket várnak a nemzeti összetartozás szakácsversenyére