A homeopátiás eljárást, amelynek lényege a „kutyaharapást szőrével" módszer, tehát az adott betegség hasonló eszközzel történő kúrálása, Samuel Hahnemann német tudós találta ki a XVIII. század végén. Módszere ellen azóta is lankadatlan erővel hadakozik a klasszikus orvostudomány, ám ez mit sem csorbította Hahnemann eljárásának vonzerejét. Most azonban a The Lancet című brit orvosi folyóirat augusztusi számában kommentárt közölt, amely brit és svájci kutatók elemzéséből azt a következtetést szűrte le, hogy „befellegzett a homeopátiának".

A berni egyetem megelőző gyógyítási intézetének munkatársa, Matthias Egger és kollégái azt a gyakran föltett kérdést vették górcső alá, vajon a homeopátiás gyógymódok klinikai hatásának esetében csakugyan placebó effektusról van-e szó, mint azt a terápia ellenfelei évszázadok óta állítják. Ebből a célból a kutatók 220 tanulmányt értékeltek ki. Ezeknek a fele homeopátiás kezelést tartalmazott, a másik fele pedig allopátiás, azaz klasszikus orvosi eljárásokat. A tanulmányokban értékelt kezeléseket különböző megbetegedésekre – légúti fertőzésekre, pollenallergiára, neurológiai panaszokra – alkalmazták. Közös vonásuk volt, hogy a bevont betegek egy része látszatkezelésben részesült – placebót kapott –, köztudott ugyanis, hogy a placebó effektus levonása nélkül egy-egy gyógymód értékét az orvosok hajlamosak erősen eltúlozni.

A berni összegzés konklúziója egyetlen mondatban is összefoglalható: a homeopátia klinikai hatásai nem haladják meg a placebó effektust. Az elemzés alá vont tanulmányok némelyike ugyan kétségtelenül tekintélyes sikert tulajdonított a „szelíd" gyógymódnak, azaz a homeopátiának. Alaposabb vizsgálattal azonban kiderült, hogy ezek a tanulmányok nem állják ki a szigorú tudományos követelmények próbáját.

Az elért sikerek – írták a svájci és brit kutatók – módszertani gyengeségekre és egyéb torzító tényezőkre vezethetők vissza. A vizsgált klasszikus orvosi gyógymódok hatékonyságára ugyan szintén gyakran igaz volt ez a megállapítás, ám távolról sem azonos mértékben, mint a homeopatikus eljárások esetében. Mindkét kategóriában beigazolódott az a tapasztalat, hogy kis számú páciens adatai alapján készült tanulmányok sokszor mutatnak olyan, nem létező specifikus hatást, amely széles körű vizsgálatok során nem igazolható.

Elhamarkodott lenne azonban arra következtetni, hogy most aztán végleg lőttek a homeopátiának. Inkább arra kell törekedni, hogy a szakemberek behatóbban foglalkozzanak e gyógyítási módszer megismerésével. Azt ugyanis, hogy a homeopátia nem nevezhető puszta képzelgésnek, friss vizsgálatok is alátámasztják. Ezek megerősítették a homeopatikus eljárások érdemi, biokémiai eszközökkel kimutatható hatását a központi idegrendszerre. Emiatt célszerű és követendő stratégiának tűnik – megfelelő esetekben – a placebó effektus célirányos alkalmazása, akár a hagyományos orvosi gyógymódot kiegészítő homeopatikus terápiaként.