Az Európai Űr-ügynökség (ESA) számára a Bristoli Egyetem kutatói, Ian Bond és Richard Trask fejlesztették ki az űr-eróziónak fokozottan ellenálló, önjavító képességekkel rendelkező anyagot az emberi bőr mintájára, amelyen a megalvadó vér ki tudja javítani az apró karcolásokat.

Olyan üvegszálakat kevertek az anyagba, melyben apró folyadékbuborékok voltak. Az üvegszálak külső átmérője 50 mikron, a folyadékcsepp belső átmérője 30 mikron volt. A kétkomponenses, epoxigyantás ragasztók mintájára itt is kétféle folyadékkal töltött üvegszál készült.     Ha az új üvegszálas anyagon kis rés keletkezik, széttörik az üveg, és a folyadékok kitöltik a repedést. Olyan gyorsan megszilárdulnak, hogy nincs idejük kipárologni a kozmikus vákuumba, és az azonnali javítás következtében a repedés sem tud tovaterjedni.

A vákuumkamrás kísérletek sikerre után kiadott sajtóközlemény megjegyzi, hogy az önjavító burkolóanyagok elterjedésére még vagy tíz évet várni kell. Számtalan kísérlet szükséges ugyanis ahhoz, hogy megbízhatóan értékelni lehessen az anyag szilárdságát és a hőmérsékletálló voltát.

Az űrhajók teste állandóan nagy hőmérsékletváltozásnak van kitéve. A napfény 100 foknál melegebbre is felfűtheti a burkolatot, amely árnyékban gyorsan hűlni kezd és a puszta forgás nyomán is változik a hőmérséklet. Ezek az állandó változások feszültségeket okoznak az űrhajó testében, és előbb utóbb megjelennek a mikrorepedések. A kozmikus erózióban szerepük van a mikrometeoritoknak is. A komoly károkat objektumok ritkák, a milliméternél kisebb részecskékből és kozmikus porból viszont sok van, és a másodpercenként több tíz kilométeres sebességgel becsapódva ezek egy idő után meggyengítik az anyag szerkezetét, szükség van az automatikus javításra.