Fény az alagút végén: személyiségváltozáshoz vezethet © sxc.hu

"Aludtam, amikor hirtelen éber lettem, és az az érzésem támadt, hogy elhagytam a testemet a fejemen keresztül. Láttam a testemet a műtőasztalon feküdni, míg én a mennyezet alatt lebegtem. Egy kicsit furcsán éreztem magam, de akkor egy nagy világosságélményem lett, és megnyugodtam, (...) aztán megláttam egy sötét alagutat, amely vonzott, (...) nagyon gyorsan suhantam át rajta, és vakító fényt láttam, amely mégsem bántotta a szememet, (...) ekkor hirtelen vonzani kezdett a testem, visszatértem a fejemen át, az élmény eltűnt és újra aludtam." Minderről egy 12 éves fiú számolt be - korántsem elsőként - egy műtéti altatás nyomán. Az átéltek igazolni látszanak a Kentucky Egyetem neuropszichológusa, Kevin Nelson és munkatársainak a Neurology című orvosi szaklapban nemrégiben közzétett teóriáját a halálközeli élmények eredetéről. Ők ugyanis úgy vélik, az ilyen és ehhez hasonló látomások - ellentétben a korábbi magyarázatokkal - csupán álomszerű jelenségek, és nincs különösebb közük sem az elmúláshoz, sem a túlvilághoz.

Az első "túlvilági" beszámolók Raymond Moody Élet az élet után című, vihart kavaró könyvében jelentek meg. Az amerikai orvos-, filozófia- és pszichológiaprofesszor az addigi tudományos hallgatást 1975-ben törte meg. Ilyesfajta élményekről ugyan lehetett már olvasni a Tibeti halottaskönyvben, Mohamed mennybemenetelének történetében vagy Platónnak Az állam című munkájában, a tudományos és a laikus közvélemény azonban csak az utóbbi évtizedekben figyelt fel ezekre. Egyebek mellett azért, mivel az újraélesztési technikák rohamos fejlődése nyomán tömegesen váltak hozzáférhetővé az ilyenről tudósító beszámolók. Egyes felmérések szerint az újraélesztettek mintegy fele él át valamilyen halálközeli élményt.

Ezek igen hasonló elemekből építkeznek. Cristopher C. French angol kutató tavalyi, a Progress in Brain Research című folyóiratban megjelent listája szerint a sokak által csak részlegesen megélt élmények első állomása egy mély nyugalom, valamiféle űrben lebegés. Ezt követheti az úgynevezett testenkívüliség élménye, amikor a delikvens úgy érzi, elválik testétől, kívülről látja magát és az eseményeket. Aztán a sötétség, amit sokan alagútnak érzékelnek, amelyen átsuhannak, majd szembetalálják magukat a csillogó, mégsem vakító fénnyel. Ez utóbbiban sokan a vallásuknak megfelelő Istent vagy a szeretet valamiféle megtestesülését ismerik fel. Ekkor következhet be az úgynevezett panorámajelenség, amikor gyors egymásutánban leperegnek előttük életük fontos eseményei - mindezek mindenféle ítélkezés, summázat nélkül, ám sokszor mély belátásokat eredményezve. A végső szakaszban egyesek meseszerűen szép tájat látnak, ahol csodálatos zeneszó mellett találkoznak elhunyt szeretteikkel, lelki vezetőjükkel, majd megjelenik a lét szimbolikus határa: egy kerítés vagy egy folyó, amin túllépve - úgy érzik - már nem lenne visszatérés. A klinikai halál állapotából visszatérők gyakran vonakodva fordulnak vissza. Így történt ez egy 26 éves amerikai nővel is, akit néhány éve az orvos "annyira boldog vagyok, hogy visszajött" felkiáltással üdvözölt a műtőasztalon, ő azonban könyörgött, engedjék visszamenni, és utóbb "életem legszomorúbb napjaként" emlegette újraélesztését.

A megdöbbentő tudósítások ellenére a kutatók felhívják a figyelmet, hogy az ilyeneket átélők valójában sokszor nincsenek is komoly életveszélyben. Erős félelmi állapotban, ájuláskor, epilepsziás roham közben is előfordulhatnak ugyanis ilyen látomások. Ebből indultak ki a bevezetőben említett amerikai kutatók is, akiknek feltűnt a hasonlóság a halálközeli élmények és az álmodás alatti folyamatok között. Az emberek mintegy 6 százalékánál éber állapotban is - különféle betegségekben, például narkolepsziában, vagyis elalvási rohamokban szenvedőknél akár gyakran is - bekövetkezhetnek olyan jellegzetes rövid alvási szakaszok, amelyek során az álmok születnek. Ezek a sokszor vizuális és hallásos hallucinációkkal, a test lebénulásának érzésével járó pillanatok a Nelsonék által megkérdezett 55, halálközeli élményt már átélt embernél háromszor-hatszor gyakrabban fordult elő, mint a kontrollcsoport tagjainál. Vagyis - vonták le a következtetést - az efféle élmény tulajdonképpen az álom egy formája, és azoknak lesz nagyobb eséllyel részük ilyenekben, akik egyébként is hajlamosak "álmodási rohamokra".

Ha viszont ez így van, akkor az igazi kérdés az: miért zuhannak az emberek álomba (élet)veszély esetén? Nelsonék magyarázata: azért, mert a test fontos belső szerveiből (szív, gyomor, tüdő) az úgynevezett váguszideg szállítja az információkat az agynak, és bizonyos ingerek hatására ennek az idegnek az izgalma átmeneti álomszerű állapotokat válthat ki. Ilyen inger a sokkos állapotokban fellépő vérnyomásesés, ami gyakran idéz elő testenkívüliség-élményt vagy csodás tájak vizionálását.

A tetszetős teóriának persze azonnal megszületett a kritikája is. A téma szaktekintélyének számító Bruce Greyson, a Virginia Egyetem professzora a The New Scientist tudományos magazin hasábjain vonta kétségbe a vizsgált minta reprezentativitását, valamint rámutatott, az álomfázis kialakulása nem feltétlenül oka, hanem következménye is lehet a halálközeli látomásoknak, s az ilyesmi korántsem szokatlan traumatikus élmények vagy éppenséggel a klinikai halálból való visszatérés után. Arról nem is beszélve, hogy az álmok kialakulását nehezítő - szívritmuszavarra, magas vérnyomásra, vagy depresszióra adott - gyógyszerek szedése alatt is előfordulhatnak ilyen élmények, ami egyenesen cáfolja az elméletet.

A halálközeli élményekre született eddigi nagyszámú magyarázat általában mindig egy-egy domináns sajátosság értelmezéséből indult ki (lásd Teóriakatalógus című írásunkat). Az immár évtizedes elméletgyártást azonban megzavarhatja néhány, ma még megmagyarázhatatlan, éppen ezért erősen vitatott vagy túlértékelt esetleírás. A gyerekek által átélt halálközeli élmények ugyanis - mint arra felhívta a figyelmet a témával több mint két évtizede foglalkozó Melvin Morse amerikai orvos - a felnőttekéinél sokkal egyedibbek. Volt például olyan gyermek, akinek egy méhecske adott mézet, és vitte őt fel a mennyországba, vagy olyan, akinek egy száguldó iskolabuszban két fehér köpenyes orvos mutatott meg egy zöld gombot, amelyet megnyomva visszatérhet az életbe, de olyan is, akinek egy fehér ruhás varázsló mondta: küzdj, és élni fogsz! Nyilván sokaknak ennek alapján erős meggyőződésévé válik, hogy létezik valamiféle "odaát". Egy idei tudományos összefoglaló szerint ezzel is magyarázható, hogy az ilyen élmények hatására sokan lesznek "a maguk módján vallásosak", azaz rendszerint nem valamely bevett egyház tanítását követik, hanem inkább Isten jelenlétének személyes élményét hangsúlyozzák.

Még általánosabb jelenség, hogy a halálközeli élmények sok esetben maradandó, pozitív személyiségváltozáshoz vezetnek. Az ezt átélők például a későbbiekben kevésbé félnek a haláltól, s az élet legfőbb értékét a tudásban és a szeretetben ismerik fel. A halálról való gondolkodás - és az ezzel kapcsolatos orvosi, pszichológusi beavatkozás - átalakításán túl kutatók épp e jelenségegyüttesnek a személyiségfejlesztő hatásában rejlő kiaknázatlan lehetőségekre hívják fel a figyelmet. Jevgenyij Krupickij, a szentpétervári addiktológiai központ kutatója és kollégái egy ideje egy érzéstelenítésre használt szerrel, ketaminnal kiváltott halálközeli élményeket kombinálnak pszichoterápiával. Ennek eredményeképpen krónikus alkoholistákkal és heroinistákkal értek el - állításuk szerint - már egy kezeléssel is igen jó eredményeket. Amiből számos kutató jutott arra a következtetésre, hogy az ilyen élmények tanulmányozása révén legalább annyit - ha nem többet - lehet megtudni az emberi agy és pszichikum működéséről, mint a halál folyamatáról.

SZENDI GÁBOR