„Alaptalan híreket támasztó és terjesztő licsilocsi beszéd, kivált olyan, mely többeket gyanúba, rossz szóba hoz, mely szájról szájra adva bonyolultabbá lesz; kordébeszéd, hiábavaló szószaporítás, csélcsap, hivalkodó beszéd” – definiálta Czuczor Gergely és Fogarasi János A magyar nyelv szótárában a pletykát, amely azonban korántsem mindig rosszindulatú, sőt. Az egyik legnagyobb meglepetése egy most elkészült jelentésnek (Evolúció, elidegenedés és pletyka – A mobil telekommunikáció szerepe a 21. században) éppen az, hogy a mobiltelefonon folytatott pletykálkodásoknak mindössze 5 százaléka kimondottan rosszindulatú.

Igaz, e felmérés nem Magyarországon készült. A BT Cellnet brit telefontársaság megbízásából a Social Issues Research Centre (SIRC) agytröszt volt az, amely a pletykálásról rendelkezésre álló könyvtári irodalmat, statisztikai adatokat és számos, mobilozókkal készült mélyinterjút feldolgozva végül arra a következtetésre jutott, hogy a telefonálók vagy esemesezők már régen nem arra használják a mobiljukat, amire eredetileg szánták. Sok mélyinterjú-alany számolt be, hogy a mobilját csak „végszükség esetére” vette, meg hogy „elsősorban a munka miatt”, s hogy „elérhető legyen”, ám a többségük már régen felismerte, hogy ma már, hiába fontos munkaeszköz is persze, gyakorlatilag elsősorban kapcsolattartásra, rövidebb hosszabb, szóbeli, vagy írásos csevegésre használja maroktelefonját.

Az állítása szerint a világon első mobilpletyka-felmérés szerint bár a nők 27 százalékával szemben a férfiaknak csak 21 százaléka ismeri el, hogy a mobilját elsősorban pletykálásra használja, a férfiak semmivel sem kevésbé pletykásak, mint a nők, legfeljebb másként nevezik azt, amit tesznek. A – mobilon is végezhető – munkahelyi smúzolást például a nők jobbára pletykának veszik, a férfiak a munkához sorolják be. Ám szignifikáns a különbség abban, hogy kiről szól a pletyka. A férfiak pletykái mégis kétharmad részben elsősorban saját magukról szólnak, s egyharmad részben másokról, a nőknél ez fordítva van: pletykáik kétharmada másokról szól, s csak egyharmada szól részben saját magukról.

A pletyka – mint egykor, az ipari társadalmak kora előtt – ma, a mobiltelefon segítségével, ismét a személyes kapcsolattartás, az egymással való érintkezés alapvető lelki szükségletét elégíti ki. A csengőhang vagy az sms érkezését jelző hang voltaképpen az érintést helyettesíti, amiért is határozott „nem” a tanulmányt aláíró Kate Fox válasza a címben feltett kérdésre, hogy a mobiltelefon fokozza-e az elidegenedést. Ellenkezőleg – véli –, egy baráttól érkező pletyka, vagy a miénkre adott válasz a személyes érintés érzetét keltheti bennünk. Lehet, hogy már az megnyugtat, hogy az illető hanghordozását meghalljuk, mégis végighallgatjuk a mobilon a pletykát, amely olyan a 21. század elejének embere számára, mint egykori őseiknek vagy a mai csimpánzoknak az egymás szőrében való kurkászás szokása. A csimpánzok akkor is készek órákon át kurkászni a másik bundájában, ha ott egyetlen bogár sem található.

Gerlóczy Ferenc