A hódító oszmán-török állam a XIV. században jelent meg a Balkán-félszigeten és alig száz év leforgása alatt Magyarországig terjesztette ki határait. Az 1456. évi nándorfehérvári diadal még hosszú évtizedekre megállította európai előrenyomulását, a fénykorát élő magyar királyság sikeresen állta útját a hódításoknak. Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála után azonban az egymással is szembenálló érdekcsoportok szétzilálták a magyar államot.

1520-ban a fiatal II. Szulejmán lett a török szultán, aki - miután az oszmánok keleten legyőzték a perzsa sahot - az európai terjeszkedés felújítása mellett döntött. A magyar trónon hasonlóan fiatal, de összehasonlíthatatlanul tehetségtelenebb ember ült: II. Lajost kétéves korában, 1508-ban koronázták meg és csak 1521-ben nyilvánították nagykorúvá. A magyar határt délről védelmező kettős végvárvonal legfontosabb láncszeme, Nándorfehérvár 1521-ben a törökök kezébe került, és a következő években elestek az első védvonal legfontosabb erődítményei is. Az 1523-ban alsó-magyarországi főkapitánnyá kinevezett Tomori Pál kalocsai érsek aratott ugyan kisebb sikereket, de az udvar támogatásának elmaradása miatt csodát nem tudott tenni. Így érkezett el az 1526-os esztendő, amikor a török ismét Magyarország ellen indult.

A külpolitikailag teljesen elszigetelt II. Lajos sehonnan nem várhatott segítséget, és parancsot is hiába adott a felkészülésre. Az államkincstár üres volt, a főurak egymással viszálykodtak, még az sem érdekelt senkit, hogy a hadak fenntartására egy éve pénzt nem kapó hadvezér, Tomori Pál kalocsai érsek és a déli végvárak kapitányai tiltakozásként lemondtak tisztségükről. Szulejmán április végén megindult seregeivel, és az ugyanekkor tartott rákosi országgyűlés csak utolsó napján döntött az ország védelméről, de pénzről említést sem tett.
 
A zavartalanul előrenyomuló török sorra bevette Péterváradot, Újlakot, Eszéket, augusztus 22-re átkelt a Dráván. Ellenállással szinte nem is találkozott: II. Lajos bejelentette, hogy nincs pénze a háborúra, így a nemesség sem kelt hadra, katonákat csak közadakozásból és pápai segélyből tudtak fogadni. A magyar seregek gyülekezését végül július 2-ra Tolnára hirdették meg, de maga a király is három héttel később indult el Budáról, haladásánál csak serege gyarapodása volt lassabb.

A magyar had egy része a mohácsi mezőnél táborozott le, ide érkezett meg a török augusztus 28-án, s a szultán kiadta a parancsot: készüljenek a másnapi csatára. A 25 ezer magyar katonával szemben mintegy 60 ezer (egyes források szerint 75 ezer) fős reguláris török had állt, amely nemcsak létszám-, de harcászati és technikai fölényben is volt. A magyar seregből hiányzott Szapolyai János erdélyi vajda - aki a Tiszánál állomásozva azt üzente, várják meg a csatával -, miként Frangepán Kristóf horvát-szlavón bán és a Székesfehérvár közelében gyülekező cseh segédcsapat is. A magyar hadvezetés - köztük a fővezérré kinevezett Tomori - mégis a harc mellett döntött, és a magyar táborban a források szerint ekkor még derűlátás uralkodott.

Megsemmisítő vereség

A magyar sereg már hajnalban két vonalban sorakozott fel, az arcvonalat az átkarolás elkerülése érdekében erősen széthúzták. A csata azonban csak délután háromkor kezdődött, így az órákig a tűző napon ácsorgó csapatok elhelyezkedését a dombon lévő törökök alaposan felmérhették. A nehéz terep miatt az egyes török osztagok fáradtan, kimerülten érkeztek az arcvonalba, így Tomori még teljes csatarendbe állásuk előtt rohamot indított. A jobbszárny kezdeti sikerei után a közép támadása összeomlott, a gyalogság felmorzsolódott, a csata mészárlásba és menekülésbe torkollott.

Az alig másfél órás ütközetben a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett, a csatatéren mintegy 4 ezer lovas, 10 ezer gyalogos, 7 főpap - köztük a fővezér Tomori Pál és Szalkai László esztergomi érsek - és 28 főúr maradt holtan. A menekülő, testőrségét elvesztett király a Csele-patakba fulladt (bár később sokan azt állították, a trónra törő Szapolyai gyilkoltatta meg). Az ország tárva-nyitva állt Szulejmán előtt, aki szeptember 12-én bevonult a védtelenül hagyott Budára, kifosztotta a várost, majd októberben úgy tért haza, hogy csak néhány szerémségi várat tartott meg.

A csata fordulópontot jelentett a magyar történelemben: utána kettős királyválasztás következett, a két nagyhatalom közé ékelt, meggyengült ország hamarosan két, majd három részre szakadt. A török másfél évszázadig Magyarországon maradt, állandósultak a háborúk, Mohács a nemzeti tudatba "nemzeti nagylétünk nagy temetőjeként" vonult be.

Az egykori csatamezőn, a megtalált tömegsírok helyén ma a hősök emlékműve áll.