Marco megkapta a köszönőlevelet Magyarország miniszterelnökétől, és majdnem meg is tudta rögvest, hogy élete egyik legfontosabb döntésének következményein van túl, de hát Marco nem tud magyarul, így nem tudta elolvasni Orbán Viktor levelét sem. Marco autószerelő Szabadkán, huszonéves szerb. Vendéglátóm segített neki értelmezni a leírtakat egy kávé mellett. Vendéglátóm nem egy szerbnek segített már ugyanebben.

Marco először egy rövid tanfolyamra iratkozott be. Honfitársaival beültek egy iskolaterembe. Az oktató bekapcsolt egy lejátszót, és a szerbek hallgatni és tanulni kezdték a magyar himnuszt. Mi tagadás, szép mű. Aztán megtanulták még pár fontos magyar termék nevét, mert azt is kérdezni fogják. Mindjárt azután, hogy a szerb legények és lányok megkérdőjelezhetetlen bizonyítékkal szolgáltak magyarságuk mélységéről. A nagyapám volt magyar. A nagyanyám volt magyar. Ha a jegyzőnek vagy kicsodának netán kétségei támadnának, akkor Marco és barátai visznek neki egy kis birkahúst. Vagy egy kis eurót. Esetleg dinárt. Mindegy, csak friss legyen. És az illető mindjárt magyarrá lesz. Másodpercek kérdése. Hogy hívták a nagyapját, kedves Slobodan? Gros? Jovanovic? Tehát ön magyar. Jó buli lesz ez a szavazás, mondják. Ennyit csak megtehetünk azért, amiért uniós útlevélhez jutottunk. Nem nagy ügy. Hogy ki ez a Viktor? Hát valami magyar. Talán a miniszterelnök. Tőle kaptam az útlevelemet. Rendes fazon.

Másnap megvásárolom a Magyar Szó augusztus 12-i számát, és elolvasom Kabók Erika Választhatunk című cikkét.

„Jövőre a magyarországi parlamenti választásokon első ízben a határon kívül élő nemzetrész is leadhatja voksát. Ez az állampolgársággal jár. Választani jog és kötelesség is. A kettős állampolgárok szavazati jogával kapcsolatban sok vita kerekedett. Ellenzői azzal érveltek, hogy azok, azaz mi, akik nem élnek Magyarország határain belül, nem szólhatnak bele az ország dolgaiba. Ez a vita, ha nem is volt olyan kíméletlen és megalázó, mint a kettős állampolgársággal kapcsolatban rendezett, 2004. december 5-i népszavazást megelőző kampány – amelyben vezető politikusok is minősíthetetlen jelzőkkel kampányoltak az ellen, hogy megkaphassuk a magyar állampolgárságot –, mégis volt benne valami bántó.

A Fidesz és a KDNP, az állampolgárság és a vele járó szavazati jog szorgalmazói és megszavaztatói viszont azzal érveltek, hogy nincs kétfajta állampolgárság.”

Marco a nemzet része lett. Piszkosul elégedett a KDNP-vel. Életében nem értett még annyira egyet semmivel, mint a KDNP-vel. Ennek a társaságnak az üzenetei a szívéből szólnak, mert ahogy a cikk folytatja

„Számukra nem léteznek fontos és kevésbé fontos magyarok, elsőrendű meg másodrendű állampolgárok. Így a kettős állampolgárság mellé most jár nekünk a szavazati jog is.”

Mélyen igaz ez, gondolja Marco. Mitől lenne ő kevésbé fontos magyar, mint bárki más. Mitől lenne ő kevésbé magyar egy afgán kecskepásztornál vagy egy argentin halásznál. Jó, jó, vannak hülyeségeik, vannak ostoba magyarok, akik azt gondolják, hogy Jézus magyar volt, holott nem egy kétségbevonhatatlan tény, például a kereszten talált cirill betűs szerb szövegek bizonyítják, hogy Jézus szerb volt, de attól még rendes nép ez. Jó közéjük tartozni.

„Augusztus elején megnyílt a külhoni magyarság előtt a lehetőség, hogy feliratkozzon a magyarországi választási névjegyzékre. A Nemzeti Választási Iroda kézbesítette a tájékoztatót és a kitöltendő kérelmet, és ezt vissza kell küldeni a Nemzeti Választási Iroda címére.

A felvételi kérelem visszaküldése után érkezik postán a szavazócédula.

A szavazás levélben zajlik. A szavazólapot kettős borítékban kapják meg a polgárok. A szavazólapot vissza lehet küldeni a Nemzeti Választási Bizottságnak, vagy le lehet adni a külképviseleten, nálunk a szabadkai magyar főkonzulátuson vagy a belgrádi magyar nagykövetségen.”

Odafigyelnek ránk, gondolja Marco. Segítenek. Tájékoztatnak. Nehogy elfelejtsük, mit kell tennünk, nehogy lemaradjunk valamiről. Életünk fontos döntéseiről. Megkönnyítik az életünket. Vigyáznak ránk. Az anyukája is mindig csomagolt neki szendvicset, amikor iskolába indult, ez jut eszébe Marcónak, hogy olyan, mintha megint az édesanyja óvó és féltő ölelésében élne.

„Az állampolgárság igénylése után lehetőség nyílik magyar útlevél szerzésére. Az anyaország uniós tagsága pedig azt jelenti, hogy az európai munkaerőpiacon jóval egyszerűbb az álláshoz jutás magyar útlevéllel, mint szerbiaival.”

Ez aztán a szám, kiált fel Marco! Hogy ezek a magyarok milyen rendes emberek! Hogy segítenek a világ egyik legkorruptabb országának lakóin, és a szegényeknek is lehetőséget adnak a tisztességesebb élet reményében. Mert idelent Szerbiában pénzért minden beszerezhető, tank, Gripen, állampolgárság, akármi, de ahhoz pénz kell. Sok pénz. Most meg pár kiló birkahúsért megkaphatja az állampolgárságot az egyszerű szerb ember is. És még a himnuszuk is szép.

„Most annak az ideje jött el, hogy regisztráltassuk magunkat, mert csak az szavazhat, aki szerepel a választási névjegyzékben.”

Nofene, ennyit igazán megtehetek, gondolja Marco, a szerb autószerelő, aki több ezer társával együtt jövőre szavazni fog a magyarországi választásokon. Üdv nálunk!