Tudja, hogy ki kell bírni. Ezt is, mint a többit. A Polgármesteri Hivatalban, mikor a jelentkezésre az adott időpontra megjelent, megfogadta, nem fog kiakadni. Kibírja.

Azért titkon remélte, úgy lesz majd, ahogy beharangozták, felmérik, kinek mire van szüksége, és lehet jogosítványt szerezni, vagy nyelvet tanulni, esetleg számítástechnikai ismereteket bővíteni, szóval, hogy lesz értelme. Elviselte az ügyintéző pikírt megjegyzését, hogy „na ugye, hogy nem akarnak dolgozni, a felszólított 250-ből csak 125 jött el…”, és várta a kezdést.

De itt nem volt differenciálás. „Kibírom” – mondogatta magában. „Egyébként is, ha nem mentem ki a csoporttársaimmal az egyetem után Angliába dolgozni, akkor hallgassak. Én döntöttem úgy, hogy itthon maradok. És kivárom itt, hogy jobb legyen. Egyébként is, mi történhet? Apám is kibírta a sorkatonaságnál. Emlékszem, mikor mesélte, hogy a nyolc osztályt végzett őrvezető hogy szívatta az egyetemet végzett kopaszokat. Most jókat röhög rajta a haverokkal. Így lesz ezzel is. Nevetek majd rajta.”

A tanár, aki a foglalkozást tartotta, azért meglepte. Már látszott a csodálkozása, mikor a bemutatkozásnál a végzettségét megmondta. Főleg, mikor azt is, hogy felsőfokú nyelvvizsgája van. Kicsit még sajnálta is. Mert a reakcióján látszott, hogy neki nem volt. „Nem ő tehet erről az egészről” – gondolta. „Ő is csak elvégzi, amivel megbízzák. Megkapja érte a pénzét, és kész. És én is azért vagyok itt, hogy utána kapjak valamennyit. Ennyi. Nem kell többet beleképzelni.”

De mégsem bírt magával. Mert érzett benne valami fölényességet, ahogy a feladatot kiadta. Valami lekezelő, lealázó gesztust. Amit nehezen bírt mindig. Még akkor is, mikor gyerek volt. Most meg itt van, felnőttként, diplomásan, és gügye napocskát rajzol. És úgy beszélnek vele, mint egy hülyével. Egyre dühösebben hallgatta a feladatokat.

„Most az a feladatuk, hogy az itt látható betűhalmazból próbáljanak meg értelmes szavakat kirakni! De értelmes legyen ám! Nekem 36-ot sikerült! 10 percük van rá! Figyelmesen dolgozzanak!”

Gondolta, belehúz. Két perc alatt 42-ig jutott. Több nem volt. Jelentkezett, hogy kész. És megtalálta mindet. Mind értelmes. A többiek röhögtek. Nem rajta, hanem a tanáron.

Aztán valahogy mégsem járta át semmi jóérzés. Először azt gondolta, elmondja, hogy ez egy nagyon hülye ötlet volt. Hogy neki itt kell ülnie, és tízig leírni a kézjellel lerajzolt számokat. Vagy átírni a nyomtatott betűk írott változatait. Ötször. Aztán elmélázott: mi lenne, ha nem csinálná? Körmöst kapna? Vagy kizárnák a programból? De aztán a fogadalmára gondolt. Hogy ki fogja bírni. És hogy majd röhögve sztorizza a barátainak. Akik most szarrá keresik magukat Londonban, egy pizzériában. Mekkora barom volt, hogy itthon maradt!

Még egy fél óra. Elfoglalta magát a telefonjával. A mellette ülő zenét hallgatott. Előtte egy nő sálat kötött. Három perccel a vége előtt fogta a tollat, és összekötötte a  pipa szót a pipa rajzával, meg a pipit a csirkével, aztán végre megkapta a kilépőkártyát, amin be kellett fejeznie a megkezdett mondatot: „A mai órán azt tanultam, hogy…” Gondolkodott, mit írjon be. Megtanulta, hogy a pipi az csirke? Vagy megtanult köszönni? Aztán megfogadta, másnap majd hoz valamit, tanulni, hogy adekvát legyen a mondat bejezése. Gondolta, elhozza a könyvet, amit most talált egy antikváriumban. Már a címe is nagyon tetszett neki. „A helyzet reménytelen, de nem súlyos.” (Paul Watzlawick könyve)

Mikor beleolvasott, talált benne egy viccet, példabeszédként a fejezethez: „Egy részeg áll az utcai lámpa alatt, és egyre csak keresgél valamit. A rendőr kérdésére, hogy mit veszített el, azt válaszolja: a kulcsomat. Most már ketten keresgélnek tovább. Egy idő után a rendőr tudni akarja, vajon biztos-e abban a részeg, hogy éppen ott veszítette el a kulcsot. A válasz erre: Nem, nem itt, hanem arra hátrébb. De ott túl sötét van.”

Igen. Ez jól példázza a helyzetet. A keresésen van a lényeg. Nem baj, ha nem találunk semmit. Ha a keresést nézzük, a statisztika teljesítve. Hiszen Magyarország jobban teljesít.