Amerika felfedezése után egy évvel egy ír kisváros, Galway lakói szörnyű kivégzést néztek végig: egy apa akasztotta fel a fiát. Az 1493-ban történt esetet az tette rendkívülivé, hogy az apa a helybeli polgármester és bíró volt, és előző napon pert folytatott le a fia ellen. Gyilkosság miatt ítélte el, amit az a fennmaradt iratok tanúsága szerint, valahol Spanyolországban valóban elkövetett. Ezután a bűnös fiún maga hajtotta végre az ítéletet. A városka lakói azonban nem értettek egyet a brutális apával, szentként tisztelték, egészen a 19. századig megőrizték a kivégzett fiú emlékét. Így maradt fenn az önbíráskodó apa neve: úgy hívták, hogy James Fitzstephen Lynch.

Aztán közel kétszáz év múlva a brit korona úgy döntött, törvényesen leszámol a gyarmatokon a kalózokkal, tengeri útonállókkal, ezért rögtönítélő bíráskodást vezet be. A statáriumot egy bizonyos Lynch bíró honosította meg. De a névazonosságon alapuló egybeesésnek még nincs vége. Amerikában, a még brit gyarmat Dél-Karolinában, a 17. században két kisváros polgármestere olyan súlyos konfliktusba keveredett, amelyben a helyi polgárok fegyveresen is részt vettek. A csatát vesztő polgármestert az ellenségei elfogták, és minden tárgyalás nélkül, azon nyomban felakasztották a két város határán lévő dombon, egy fára. A domb neve: Lynch Creek.

S még ez sem minden. A már független Egyesült Államokban, Virginiában elszaporodtak a lótolvajlások, a törvény tehetetlen volt. Ezért négy-öt szomszéd bíróságot alakított, egy tekintélyes helyi polgárnál üléseztek. A bűnösöket 39 bot- és korbácsütésre ítélték, s utána a lábánál fogva felhúztak a ház előtt álló gesztenyefára. A ház tulajdonosa nem volt más, mint a függetlenségi háború ezredese: Charles Lynch.

Az ezredest és társait később bíróság elé állították, és de enyhe ítéletet kaptak. A virginiai törvényszék szerint a lincselők „jogtalan, ámde igazolható” ítéleteket hozták, igazságot szolgáltattak ott, ahol a polgári ítélkezés kialakulatlan és körvonalazatlan volt. Ettől kezdve a „lincstörvény”, informálisan bár, de bekerült Virginia állam jogi terminusai közé, és más déli államokban is alkalmazni kezdték.

A lincselést halálos kimenetelű, csoportos önbíráskodási eljárásként 1880-tól kezdik emlegetni a szótárak, de már ezt megelőzően széles körben alkalmazták a legkülönbözőbb normaszegések esetében, amelyek egy helyi közösség legtekintélyesebb tagjai szerint veszélyeztették nemcsak az életet és magántulajdont, de a közösség elfogadott értékeit is. A hivatalos hatóságok többé-kevésbé nyíltan támogatták az ítéletosztó tekintélyes polgárok, az úgynevezett „regulátorok” működését, akik a megfelelő törvények, illetve a törvényes testületeik hiánya miatt a kezükbe vették az igazságszolgáltatást. H.D. Graham és T.R. Gurr alapvető „lincstörténeti” művében (Violence in America, 1979) említi, hogy fiatal korában maga Roosevelt elnök is regulátor volt.

A lincsmozgalom a déli államokban előbb a rabszolgatartók fegyelmező eszköze volt, majd a polgárháború után hozzá járult a szegregáció fenntartásához, a feketék „megfegyelmezéséhez”. A kollektív önbíráskodás veszélyes fejlődését Abraham Lincoln is felismerte, és már 1837-ben így írt a lincselésről: „Talán a Missisipi államban és a Saint-Louisban történtek mutatják a legszemléletesebben az emberiesség kiveszésének folyamatát. Missisipiben először a hamiskártyásokat akasztották föl , azokat az embereket, akik minden bizonnyal nem a legbecsületesebb és a leghasznosabb tevékenységet űzték, de mégis olyat, amit eddig valójában még maguk a törvények is lehetővé tettek, és csupán egy évvel azelőtt ítéltek büntetendőnek. Ezt követően a rabszolgafelkeléssel meggyanúsított négereket fogták el és akasztották fel az állam területén mindenütt; majd azokat a fehér embereket, akiket azzal gyanúsítottak, hogy szövetségre léptek a négerekkel; és végezetül pedig a szomszédos államokból érkező, üzleti úton lévő idegenek váltak hasonló ügyeik áldozataivá.”

A déli államokban különösen a polgárháború befejeződése után szaporodtak meg a lincselések, melyeknek áldozatai most már többségben feketék voltak. Az állandósuló gazdasági recessziótól sújtott déliek frusztráltságuk miatt érzett dühüket és rasszista indulataikat vezették le az önbíráskodással. A gyűlöletben és félelemben élő fehér férfiak sajátos mitológiát alakítottak ki a feketék világáról, erre épült a Ku-Klux-Klan intézményének ideológiája. A 19. század végén és a 20.század elején a lincseléseknél a leggyakoribb vád - a gyilkosság után - a nemi erőszak elkövetése volt. Ez egyértelműen jelzi, hogy az önbíráskodás talaján kifejlődő, agresszióba torkolló kollektív pszichózist milyen mélyen átitatták a szexuális jellegű fantáziák.

Az Egyesült Államokban a 19 század végén tetőzött a lincselések száma: egy-egy évben 180 emberen hajtották végre a „népítéletet”. Ez a szám 1917-ben 38-ra csökkent,, majd 1920 után újra évente 60 fölé emelkedett. 1900 és 1944 között mintegy 5000 feketét gyilkoltak meg így a déli államokban.

Mindenképpen szót kell ejteni arról, hogy a nyilvános erőszak elkövetőit nézők, támogatók veszik körül. Az első csoportba a nézők taroznak, akiket a lincselés látványa is kielégít. A második csoport nem éri be a nézőközönség puszta szerepével; hangos bekiabálásokkal, gesztusokkal bíztatja a gyilkosokat. A végrehajtók, a gyilkosok jobbára fiatal férfiak, akik között sok a pszichopata. Önjelölt bosszúállók, akik feljogosítottnak érzik magukat a cselekvésre. A rokonszenvezők, szurkolók jelenléte csak erősíti a gyilkosságba torkolló belső „elhivatottságukat”.