Még az önkormányzati választások és Gyurcsány Ferenc elhíresült őszödi beszédének felszínre bukása előtt egy Fideszhez közelálló üzletembertől azt a lemondó panaszt hallottam, hogy a túloldalon (értsd a kormánykoalíció oldalán) olyan nagy gazdasági túlsúly alakult ki, hogy az a politikára hosszú távon mindenképpen hatással lesz. Nem volt kétsége, hogy a térképet átrajzolják majd az önkormányzati választások, de úgy vélte, a gazdasági erőviszonyokban ez sem okoz lényeges változást. Ennek a diagnózisnak azonban egy hatalomra törő párt esetében (márpedig a Fidesz nagyon ilyen) lépéseket kell kikényszerítenie. Hiszen még három és fél év szocialista kormányzás, és Mikola képviselő szavaival, itt minden hosszú időre eldől. A Fidesznek, ha eséllyel akar elindulni a következő parlamenti választásokon, mindenképpen pénzhez kell jutnia.

Némi fantáziával elképzelhető, hogy a polgári szövetség vezetői rémülten konstatálták: az EU-ból hét év alatt befolyó 8 ezer milliárd forintot (de legalábbis annak e ciklusra jutó időarányos és lehívható részét) a koalíció fogja javarészt elkölteni. (Ha lett volna e szándékot illető kétség, utóbb Lamperth Mónika azt végleg eloszlatta.) Ez – ha a dolgok az eddigi kerékvágásban maradnának – valószínűsíti a 2010-es választások elveszítését, s a Fidesz jelenlegi vezető garnitúrájának cseréjét is.

Nem véletlen, hogy a választások körüli időszakban elég sok szó esett a pártfinanszírozás szabályainak átalakításáról, ugyanis a jelenlegi körülmények között szinte semmi sem szab határt a győzelem érdekében történő mérhetetlen kampányköltekezésnek. A tétek túl magasra kerültek, s a pártok csak jelentős külső anyagi támogatás mellett képesek ezeket tartani vagy überelni. A támogatók azonban nem pusztán politikai szimpátiából, vagy elhivatottságból adnak pénzt. Viszontszolgáltatásokat is remélnek. S a jelek szerint kapnak is. Aki azonban ellenzékben van, annak kevesebb a lehetősége. Ha a győztes oldalán négy év elég volt a túlsúly kialakításához, a következő négy év a vesztes szempontjából egyenesen katasztrofális lehet.

Ha ugyanis minden változatlanul marad, mi több, remény sincs a politikai fordulatra, a Fideszt eddig támogató üzleti körök kisebb-nagyobb csoportjai átpártolhatnak a másik oldalra, ami kiválthatja a párton belüli erjedést. Orbán Viktornak és csapatának ezért az önkormányzati választások az utolsó szalmaszálat jelentették olyan helyzet teremtésére, amelyben "rendezhetők az üzleti ügyek". Az őszödi beszéd közzététele, a felhorgadt indulatok tovább korbácsolása, a választási eredmények tálalása, az ultimátum, a parlamenti kivonulások ebből a szempontból egy üzleti tárgyalás eszközrendszerének tekinthetők. A Fidesznek ugyanis vagy meg kell szereznie a hatalmat és a pénzelosztás lehetőségét, vagy oda kell férkőznie a húsosfazékhoz.

A Magyar Nemzetben múlt szombaton megjelentetett Orbán cikk, ha lehet, még magasabbra srófolta a tétet. Már nem a hazug Gyurcsánytól akar megszabadulni, hanem minden baj gyökerétől, az egyeduralomra törő MSZP-től. És kétségtelen, hogy Orbán szempontjából a gazdasági túlsúlyát kihasználó MSZP egyeduralomra tör, legalább is annyiban, hogy a végrehajtó hatalmat hosszú ideig kézben tarthatja. A cikkben a pártelnök azonban mintha a megegyezésre való hajlam csíráit is elszórta volna. A gazdasági bajokra való megoldást ugyanis változatlanul egy szakértői kormányban látja. Mi egyebet is mondhatna? Hiszen maga vallja be, hogy egy új választást az ország gazdasága jelenleg nem bírna ki. De a szakértői kormány két hét alatt felállítható volna. Sőt, olyan üzletemberek is akadnának, akik szívesen befektetnének Magyarország jövőjébe, ha nem egy feneketlen zsákba kellene a pénzüket szórniuk.

A szakértői kormány megalakításához azonban le kellene paktálni az ősgonosz MSZP-vel. Hogyha ezt nem tennék, akkor vajon ki támogatna egy ilyen kormányt, és az meddig volna képese a hatékony működésre? Erre sem a cikk, sem a fideszes közbeszéd nem válaszol. Talán, mert ezt a javaslatot Orbán mégsem gondolja komolyan? A politológusok pedig egyenesen a választási izgalom levezetését szolgáló akciókról beszélnek. A realitás ugyanis, hogy a konvergenciaprogramot (bár Orbán szerint nem megszorításokra, hanem befektetésre van szükség) muszáj megvalósítani, mert ezt akarja az EU és ezt akarja az üzleti világ. Mi több, a közvélemény jelentős része is tisztában van azzal, hogy az elmúlt évek osztogató politikája után most a nadrágszíjhúzás ideje jött el. (Jegyezzük meg, hogy Orbánnal a befektetések szükségességéről senki sem vitatkozik.)

Az MSZP-nek ugyan a béke megér valamennyit, de annyit biztosan nem, hogy Gyurcsányt, az egyetlen igazán potens vezetőjét kiszolgáltassa az ellenzék kedvének. A szocialistáknak több kell, mint a nyugalom. Szociáldemokraták akarnak lenni – amin Gyurcsány Ferenc és pártbeli köre igen sokat munkálkodott eddig is –, s megszabadulni a párt igencsak terhes múltjától. Elegük van abból, hogy folyamatosan lekomcsizzák őket, hogy a múlt bűneire hivatkozva újra és újra elütik kinyújtott kezüket, hogy született antidemokratának, a diktatúra múltból itt felejtett élő relikviáinak, a nép elleni bűnök gyökerének aposztrofálják őket.

A pártból származó hírek szerint ezért az MSZP elszánta magát egy második egyesülésre a szociáldemokratákkal. Az MSZDP elnöke Kapolyi László ma is ott ül a párt parlamenti frakciójában. Az egyesülés után az MSZDP szellemi öröksége élne tovább, s ezzel a mai pártvezetők – legalábbis ezt remélik – az egykori MSZMP-hez húzódó utolsó szálakat is elvághatnák. Az egyesülésre már a most októberi kongresszuson sort keríthettek volna, de az események felborították a forgatókönyvet, s a műsor most elmarad. Az ötletet egész egyszerűen nem lehetett előkészíteni és megvitatni. Gyurcsány pártelnökké emelése és az új párt megszületése így alighanem legalább a tavaszig elcsúszik. (Egyes pártbéli vélemények szerint ennek a kongresszusnak így nem sok értelme maradt, míg mások – például Juhász alelnök is – a párt átalakításának megbeszélésére kívánják felhasználni az eseményt.)

Ahhoz azonban, hogy a szocialisták szociáldemokratákká transzformálhassák magukat, szükség van a Fidesz egyetértésére is. Anélkül ugyanis mit sem ér ez a Barba-trükk. És a Fidesz ennek megkérheti az árát. Például azzal, hogy jelentős hozzáférést követel az EU-s pénzek elosztásához. Erre újra és újra adnak is különféle jeleket. Legutóbb Pelczné Gáll Ildikó, alelnök azzal állt elő, hogy a Fidesz 1500 milliárd forint összeget javasol fordítani a második Nemzeti Fejlesztési Terven belül a hazai kis és közepes vállalatok fejlesztésére 7 év alatt. Az összeg kétharmad részéből egy pénzügyi alap felállítását javasolják a kis- és középvállalkozások felto˝késítésére, versenyképességük javítására, míg a maradék egyharmadot új, adózó munkahelyek teremtésének közvetlen segítésére szánnák.

Ez az elképzelés gyakorlatilag két ciklust ível át, így biztonságot jelentene az együttműködésben mind a kormányoldal, mind az ellenzék számára a következő választások után is. A javaslatok egyáltalán nem visszhangtalanok. A kormánykoalíció több vezető politikusa (például Kóka gazdasági miniszter) is jelezte, hogy készek volnának tárgyalni minden stabilizációt segítő ötletről, javaslatról, így többek között a reformalapról is.





A dolgok, ezek szerint úgy állnak, hogy mindkét félnek van valamije, amire a másiknak igen nagy szüksége volna. Ezért, ha sikerült a portékát beárazni, az üzlet alighanem létre is jön. Bár ebben a pillanatban úgy néz ki, hogy inkább utóbb, mint előbb.