Napjainkban a szlovén, észt, lett és litván gazdaság a régió éllovasai. Tudják, túl kevesen vannak ahhoz, hogy komoly kihívásokra szétforgácsolt válaszokat adjanak. Amikor nagyon kellett, politikai ellentéteiket sutba dobták, sikergazdaságokat teremtettek. Mindez számunkra is tanulsággal szolgál.

Johann Gottfried Herder

Január elsejével a nem egészen kétmilliós Szlovénia elsőként lépett be az euró-övezetbe. Az egykori Jugoszlávia legfejlettebb tagköztársasága már Tito idején is külön úton járt, szolgáltatásainak színvonala, ipari kultúrája életszínvonala a többieknél jóval magasabb minőséget képviselt. Ljubljana sikersztorija töretlenül folytatódott 1991 karácsonya, a Jugoszláviától való elszakadás után is, s akiket egykor gúnyosan úgy emlegettek, mint „az osztrákok lovászfiúi”, ma a régió élén haladnak, akár az egy főre jutó társadalmi össztermék (GDP) nagyságát, akár a pénzügyi, szociális stabilitás mérőszámait nézzük. Végleg a múlté lett a 19. és 20. század művészeit, gondolkodóit foglalkoztató aggodalom, hogy a kis szlovén nép önálló nyelve, kultúrája eltűnik, „elosztrákosodik”, mint Karinthiában élő honfitársaik egy része.

Hasonlóan jól állnak a balti köztársaságok, Észtország, Lettország és Litvánia – utóbbi csak az infláció néhány tizedszázalékával csúszott le az euró 2007 januári bevezetéséről. Az észt és lett gazdaság „dübörög”, tavaly a harmadik negyedévben mindkét országban kétszámjegyű volt a gazdasági növekedés. Olyan országok voltak tehát képesek sikeresen alkalmazkodni a globalizált világgazdasághoz és az EU-hoz, amelyek esetében a „herderi jóslat” fenyegetőbb volt, mint másutt a térségben.

A Baltikum három országa 1939 és 1949 közötti évtizedben tömeges tragédiák sorozatát szenvedte el. Nehezen visszanyert függetlenségük elvesztése, az orosz, majd német megszállás, egymást követő deportálási hullámok, tömeges népirtás, idegen etnikumok betelepítése egy-két nemzedéken belül reális perspektívává tette a nemzethalált. S mégis, mindennek ellenére: a balti köztársaságok Szlovéniához hasonlóan ma virulnak, miután társadalmaik egyszer élték át a világgazdasághoz való alkalmazkodás brutális sokkját. Nem volt szükségük olyan drasztikus kiigazításokra, mint amelyeket nálunk végrehajtottak, 1995-ben, a Bokros-csomag idején, vagy 2006-ban, a második Gyurcsány-kormány alatt.

Pedig Magyarország még az évezred végén is abban a reményben ringatta magát, hogy ha nem is szlovénekkel egy időben, de közvetlenül mögöttük csatlakozhat az euróövezethez. Ma viszont a politikusok csak a következő évtized közepére ígérik az euró bevezetését. Az 1989-90-es rendszerváltás után Magyarország komoly előnnyel indult, széleskörű tapasztalatokkal rendelkezett a piacgazdaság elemeinek meghonosításában, ide áramlott a régióban befektetni szándékozók tőkéjének legnagyobb része. Ekkor még Szlovénia a soknemzetiségű Jugoszlávia, a három balti ország pedig a Szovjetunió tagköztársasága volt.

Másfél évtizeddel később, fel kell tennünk a kérdést, miképpen veszítettük el előnyünket, de olyan mértékben, hogy ma már számos versenyképességi listán csupán Lengyelország áll mögöttünk, és olyanok is leelőznek, mint Románia és Bulgária?

A választ sokan - az elmúlt évek hibás gazdaságpolitikája mellett - a politikai megosztottságban, a magyar társadalom elviselhetetlen polarizációjában keresik. Ezzel szembeállítják a szlovének, észtek, lettek és litvánok magatartását, akik a huszadik század folyamán folyton úgy érezték, hogy létükért, identitásuk megőrzéséért küzdenek, tiszteletben tudták tartani alapvető nemzeti érdekeiket, politikusaik úgy érezték, népük boldogulása előbbre való egyéni érvényesülésüknél.

Magyarországon is voltak pillanatok, amikor a nemzeti egység óriási teljesítményekre sarkallta a társadalmat és a gazdaságot: ilyen volt a 19. századi reformkor, a kiegyezés utáni periódus, a kommunista diktatúra felülkerekedése előtti rövid időszak az 1945-ös felszabadulás után. Reményekre jogosított az 1956-os forradalom, majd az 1989/90-es rendszerváltás. Ám 56-ban a szovjet csapatok intervenciója vetett véget a reményeknek, az elmúlt 15 évben pedig a jobb- és baloldal pártjainak hataloméhsége, kompromisszumképtelensége, felkészületlensége akadályozta, hogy nagyléptékű gazdasági, társadalmi ügyekben összefogjon a két oldal és az egységes magyar érdekeket képviselje. 

Herder, hol vagy? Lehet, hogy újra ránk kellene ijesztenie kicsit, attól talán megemberelnénk magunkat.

Pelle János