Kárpótlás a rabszolgák mai utódainak?

Rabszolgákat szállító hajó. Korabeli metszet

2007 május 10-én két ünnepségre is sor került a rabszolgaság eltörlésének 2006-ban meghonosított franciaországi emléknapján. Az elsőre Párizsban, ezen Jacques Chirac távozó, és Nicolas Sarközy újonnan megválasztott francia elnök is részt vett. A másik megemlékezést az afrikai Szenegálban, Dakar mellett, egy Gorée nevű kisebb erődben tartották, mely egykor rabszolgakereskedők építettek a saját céljaikra. Más meghívottak társaságában részt vett rajta a francia nagykövet is, aki koszorút helyezett el az itt felállított emlékműnél, melynek szalagján „A rabszolgaság áldozatainak emlékére” felirat állt.

Az utóbbi időben nemcsak a franciák igyekeznek elszámolni múltjukkal, de a britek is. Tony Blair is részt vett hasonló ünnepségen, abból az alkalomból, hogy az angol parlament kétszáz éve, 1807-ben tiltotta be, hogy őfelsége lobogója alatt az Atlanti-óceánon rabszolga kereskedelmet folytassanak. Az Egyesült Államokban, melynek déli államai a „fekete elefántcsont” legnagyobb felvevő piacai voltak, már hosszabb ideje a hivatalos politika szintjére emelkedett a rabszolgatartó múltról való megemlékezés, de ez sok fekete polgárjogi aktivista szerint nem helyettesítheti a kárpótlást, melyet az amerikai államnak kellene fizetnie az egykori áldozatok leszármazottainak. 1988-ben alakult meg az Amerikai Feketék Nemzeti Koalíciója a Kárpótlásért (National Coalition of Blacks For Reparations In America , N'COBRA) és a kilencvenes években számos afrikai állam is támogatásáról biztosította programjukat.

Az Afrikai Egységszervezet 1993-ban Abujában konferenciát szervezett, mely kimondta: a rabszolgakereskedelem és és a gyarmatosítás felelős Afrika fejletlenségéért, és az elkövetett bűnökért viselt felelősség elismerése mellett kárpótlást követelt a fejlett országoktól. Különböző, 800 és 1400 milliárd dollár közötti összegeket emlegettek, tekintettel arra, hogy a veszteségeket utólag meglehetősen nehéz felbecsülni. Az ENSZ égisze alatt 2001 szeptemberében tartott durbani konferencia a rabszolgaságot az emberiség elleni bűntettnek minősítette, amit a nyugati országok is megszavaztak. Ugyanakkor a nyugatiak ismételten elutasítottak minden konkrét követelést ebben az ügyben, bár számítani lehet rá, hogy a kárpótlás ügye újra felvetődik majd.

A rabszolgaság kérdése azonban meglehetősen bonyolult: semmiképp sem lehet leegyszerűsíteni arra a három évszázadra, amikor elsősorban Nyugat-afrikaiakat az Újvilágba szállítottak, és az ottani az ültetvényeken kegyetlenül dolgoztattak. A rabszolgaság intézménye ősidők óta ismert. Az ókorban, elsősorban a Római Birodalom nyugati részén a nagybirtokokon rabszolgák végezték a mezőgazdasági termelést. Ők a hódító háborúkban fogságba esett hadifoglyok, illetve ezek leszármazottaik voltak. Az intézmény tovább élt az iszlám világban, és persze magában Afrikában is, mely ősidők óta eladta fiait, minthogy a máig szerencsétlen sorsú világrésznek ez volt a legfőbb exportcikke.

Az állandó törzsi háborúk tömérdek hadifoglyot produkáltak a győztesek számára, akik - amennyiben nem tudták munkára fogni, és élelmezni sem tudták őket - gyakran tömegesen végeztek velük. Jobb megoldást kínált, hogy amikor a fehér rabszolga kereskedők hajói a 16. századtól kezdve feltűntek a nyugat-afrikai partok mentén, a foglyokat pénzért vagy áruért rabszolgának adták el. Amennyiben nem állt rendelkezésre elegendő fogoly, a törzsfőnökök és helyi fejedelmek akár saját törzsbélit is készek voltak pénzzé tenni.

A 18. századra a nyugat-európai üzletemberek (elsősorban brit és francia kereskedők, de voltak portugálok, spanyolok, hollandok, dánok, sőt, németek is) sajátos „háromszögben” bonyolították le az üzleteiket: Európából iparcikkeket, textilt, vasárut, fegyvereket, csecsebecséket, stb. szállítottak, melyekért rabszolgákat vásároltak. Az „élő árut” Amerikába (a karibi szigetvilágba, illetve a a déli amerikai államokba) szállították és eladták, a pénzen cukrot és rumot, később gyapotot vásároltak, amit a már előzőleg odaszállított feketék termeltek. Ezeket a termékeket Európában adták el haszonnal, majd ismét iparcikkeket vásároltak, és irány Afrika... Az üzlet olyan jól ment, hogy a 18. században ez volt a legjövedelmezőbb befektetés, állítólag az emberi jogok nagy védelmezője, Voltaire is részt vett benne.

„

Rabszolgák megjelölése korabeli rajzon.

Ötféle módja volt annak, hogy afrikai bennszülöttekből exportálandó rabszolga legyen: hadifogoly volt, bűnöző volt, eleve rabszolga volt, saját magát adta el, illetve a családja adta el éhínség idején; végül: európai rabszolgakereskedők, illetve - gyakrabban – bennszülött bandák rabolták el őket” - írja a témának szentelt könyvében Daniel P. Mannix. Az angol történész idéz egy Jean Barbot nevű francia kalandor és rabszolga kereskedő naplójából, aki mint a párizsi székhelyű „Királyi Afrikai és Amerikai Szigetek Társaságának képviselője” a mai Szenegálban bonyolította le az üzleteit 1678 és 1682 között. Ő írta: „Ínség és nyomor idején ezek az emberek – a feketék - tömegesen adják el magukat eltartás fejében, továbbá avégett, hogy megmeneküljenek az éhhaláltól.”

Megválaszolatlan azonban a kérdés, holott a kárpótlás szempontjából kulcsfontosságú, hogy pontosan hány embert szállítottak át a rabszolgakereskedők, gyakran szörnyűséges viszonyok között az Újvilágba, és hogyan hatott mindez a fekete földrész fejlődésére? A probléma jeles történész szakértője, J. D. Fage standard, melyet W. Tordoff-fal közösen írt Afrika történetében azt állítja: Nem valószínű, hogy Nyugat-Afrikában a népesség egészét tekintve a rabszolgakereskedelem drámai változásokat okozott volna. Ebből a szempontból a 18. század volt a legkritikusabb időszak, amikor a Szenegál és Kamerun közötti partvidékről évente átlagosan 38 ezer embert hurcoltak el, további négyezer főt adtak el a Szaharán túlra - írja az angol történész. Ő az Amerikába (tehát Észak- és Dél-Amerikába együttesen) 1650 és 1870 között átszállított afrikai rabszolgák számát 10 millió fölöttire becsüli. Ehhez a számhoz adódik az a több mint kétmillió fekete rabszolga, akiket a Szaharán keresztül, illetve mintegy 1, 3 millió, akiket az Indiai Óceánon és a Vörös tengeren keresztül szállítottak, főként arab rabszolgakereskedők.

A rabszolgakereskedelem szempontjából figyelemre méltó tény, hogy míg Amerikába elsősorban munkabíró, fiatal férfiakat hurcoltak (a fennmaradt adatok szerint két férfira jutott egy nő), addig az iszlám világ mindenekelőtt fekete lányokat és fiatalasszonyokat fogadott. (Persze fekete férfiakat is vettek, de ezek egy részét eunuchhá nyomorították.) A nők feleségként vagy ágyasként betagozódtak abba a társadalomba, ahova kerültek, és egy-két nemzedéken belül asszimilálódtak. Észak-Amerikába érkezett sorstársaikat viszont a fehér tulajdonosaik mindenekelőtt munkaerőnek tekintették, kíméletlenül kizsákmányolták, és elkülönítették a fehér társadalomtól, ami maradandó nyomot hagyott az Egyesült Államok fejlődésén.

Az észak-amerikai rabszolgaság annyiban tekinthető különlegesnek, hogy a fehér ültetvényesek hihetetlen precizitással és kegyetlenséggel, gazdasági számításokra építve megszervezték a munkaerő kizsákmányolását. Ezt csak a fizikailag robosztus alkatú feketék, bizonyos törzsek tagjai tudták elviselni, akik viszonylag fejlett afrikai társadalmakból érkeztek, és képesek voltak betagozódni a rájuk kényszerített munkamegosztásba. (Az észak-amerikai indiánok, ugyanúgy, mint a karibi szigetek népessége, akik még vadászó és gyűjtögető életmódot folytattak, erre képtelennek bizonyultak.) A rabszolgakereskedők kiválogatták a legfejlettebb törzsi királyságok lakóit a mai Ghana, Dahomey és Nigéria területéről – ezért az amerikai feketék ősei között feltűnően sok az ibo és a mandika törzsekből kikerült személy.

Amikor az Egyesült Államok 1776-ben kikiáltotta a függetlenségét, már lényegében megszűnt az a fajta szerződéses rabszolgaság, melynek keretében a 17. században még Nagy-Britanniából érkezett, valamilyen bűncselekmény (például lázadás) miatt elítélt skótok és írek ezrei is öt-tíz évig dolgoztak a gazdájuk számára. Már az alapító atyák is úgy gondolták, hogy a fekete rabszolgaság csak átmenetileg tartható fenn. Új-Angliában a kvékerek erkölcsi okokból eleve elutasították a bevezetését, Vermontban pedig már 1777-ben betiltották. Mégis, az amerikai polgárháborúig, 1863-ig kellett várni a rabszolgaság eltörlésére. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy addigra feltalálták a gyapotbetakarító gépet, tehát ehhez fáradságos munkához már nem volt szükség a fekete munkaerőre. Viszont fenn maradt a szegregáció, jött a Ku-Klux Klan, sor került lincselésekre, és számtalan sérelem érte a feketéket. Kétséges, hogy ezekért a sérelmekért, akárcsak őseiket mint rabszolgákat ért szenvedésekért, sikerül-e a feketéket képviselő szervezetnek valaha is kárpótlást kiharcolniuk.

Pelle János