Gyurcsány Ferenc ugyanis 2006 ősze óta, nevezetes balatonöszödi beszédének nyilvánosságra hozatala óta felvállalta a liberálisok által sugallt neoliberális doktrínák képviseletét és népszerűsítését, a „reformblablát és reformgőgöt”. A miniszterelnöknek nem volt annyi taktikai érzéke, hogy a fájdalmas, bár sok tekintetben elkerülhetetlen reformokért szakpolitikust tegyen felelőssé, ahogy ezt 1995-ben Horn Gyula tette Bokros Lajossal. Gyurcsány magára vállalta a „civilizátor” hálátlan feladatát, mellyel annak idején II. József, vagy a Bach-korszakban Schwarzenberg herceg sem boldogult. Rendet akart tenni az egészségügyben, az oktatásügyben, tisztességes adózásra akarta kényszeríteni a rebellis népet, bízva abban, hogy az felismeri a saját érdekeit, és végül belátja, hogy neki, a felülről diktáló reformernek van igaza. De a látványos eredmények, melyeket a kormány azoktól a fejlesztésektől remélt, amelyeket az Európai Unió különböző alapjaiból finanszírozhatnak, elmaradtak. A társadalom támogatása nélkül, a tagjaival való konzultációk nélkül a parlament torkán lenyomott reformok több problémát okoztak, mint amennyit megoldottak. A „reformblablát és a reformgőgöt” kell-e ezért felelőssé tenni, vagy inkább azt a politikust, aki szónoki bravúrjaival visszahozta a szakadékból az MSZP-számára elvesztettnek hitt 2006-os országgyűlési választást?

Gyucsány súlyos hibának látta, hogy „nem állt 2006-ban a nép elé, és nem jelentette be, hogy a baloldal addigi útja járhatatlan.” Ezzel elismerte, hogy a balatonőszödi beszéd távolról sem volt lényegtelen epizód a kormányzása alatt, mint ahogy a 2008. márciusi népszavazás sem. Ugyanakkor elutasította, hogy politikai pályafutása hasonló véget érhet, mint Medgyessy Péteré, akit egy szabaddemokrata miniszter (Csillag István) eltávolítása miatt menesztett 2004 augusztusában az MSZP vezetése.

MSZP pártértekezlet. Gyurcsány beszámolóját hallgatják. © Stiller Ákos

Érdemes kitérni a média szerepének értékelését illető párhuzamokra is. A „destruktív sajtót” a fehérterrorral rémisztgető Grósz Károly ítélte el, ezúttal pedig Gyurcsány szögezte le: nem mehet tovább, hogy az újságírók úgy gondolkodnak, „egyet ütünk jobbra, egyet balra, egyszer Orbánnak szólunk be, egyszer Gyurcsánynak”. A sommás bírálat, melyet tanácsadója, és szövegírója,. Dessewffy Tibor a szerzőtársával együtt részletesen kifejtett az Élet és Irodalom korábbi számában (Kifulladásig, vagy az értelmiség árulása címmel) arról tanúskodik, hogy a „felvilágosult reformerek” köre úgy érzi, addigi szövetségese, a baloldali humán értelmiség is cserbenhagyta. (Lásd a csatolt dokumentumot). Ugyanúgy, mint a kishitű, hálátlan nép, mely a háromszáz forintos vizitdíj elengedését többre tartja saját jövendő boldogulásánál.

Gyurcsány beszédéből sértettség tűnik ki, továbbá a bűnbakképzésre való hajlam. Mint ismeretes, egyik sem jó tanácsadó a profi politikus számára. Nem világos, hogy a jelenlegi csapdából – melynek létét, fenyegető jellegét nyilvánosan is elismerte – Gyurcsány Ferenc milyen irányba keresi a kiutat. A koalíciós szerződés újratárgyalása az SZDSZ-szel az adott körülmények között igencsak kockázatos lépésnek tűnik. Különösen azután, hogy a Syma csarnokban Szekeres Imre, Gyurcsány egyik potenciális utóda kijelentette: „nem szabad házhoz menni egy újabb pofonért, egy újabb népszavazásért, nem kell ragaszkodni ahhoz, hogy a magántőke bennmaradjon az egészségbiztosítási törvényben.” A pofonra vonatkozó kifejezés Orbán Viktortól származik, vagyis az MSZP már önkritikájában is az ellenzék retorikájához folyamodik, ami rossz jel.

Eddig úgy tűnt, e jelenlegi kormány kihúzza-e a 2010 tavaszi választásokig, tekintettel Gyurcsány Ferenc fantasztikus taktikai érzékére, szónoki képességeire. A március 29.-i MSZP pártértekezlet után az embernek ezzel kapcsolatban erős kétségei támadnak.

Pelle János