Pétervári Zsolt © Szakács Barbara

A globális pénzpiaci válság nyomán a reálgazdaság számára elengedhetetlen források elapadása elhúzódó és mély világgazdasági recessziós szakaszt idézett elő. Ennek hatásait a határon túl szinte kizárólag növekedésorientált monetáris, valamint a forráshiányt (legalább részlegesen) pótló aktív fiskális politikával igyekeznek enyhíteni (netán elkerülni). Az alapvető kérdés az, hogy az MSZP és az SZDSZ kompromisszumaként előálló, még az előző tervezethez képest is további 80 milliárd forint kiadáscsökkentést tartalmazó költségvetés megfelelő eszköztárral rendelkezik-e a ’29 óta nem tapasztalt, teljesen új gazdasági helyzet kezeléséhez?

A válság ellenére változatlanul a neoklasszikus közgazdasági tanok dogmatikus betartására törekvő szabad demokraták csak úgy hajlandók támogatni a kormány költségvetését, ha az megőrzi restrikciós jellegét. A magyar gazdaságpolitika „fiskális lába”, nagyon helyesen, az euró mielőbbi bevezetését tartja szem előtt (illetve az azt megelőző ERM-II tagságot). Célja az árfolyam-bizonytalanság kiküszöbölése és a pénzügyi spekulációk megnehezítése. Ám az eredetileg megjelölt 3,2 százalékos államháztartási hiánycél kiválóan megfelelt volna ennek. Annál inkább, mert az Európai Bizottság kétszáz milliárd eurós (az EU GDP-jének másfél százalékát kitevő) két éves növekedésösztönző programjának előterjesztésekor a Bizottság deklarálta: a rendkívüli körülményekre tekintettel a költségvetési hiány néhány tized százalékos túllépése miatt egyik tagállammal szemben sem fog túlzott deficit-eljárást indítani.

A magyar költségvetési hiány jelenlegi előirányzata mindössze a GDP 2,6 százaléka. Ezzel jelentős forrásokat vonnának el a gazdaságélénkítéstől. Vagyis, a tavalyihoz képest hatszáz milliárdos kiadáscsökkentés, az, hogy a megtakarított források egészét a hiány lefaragására fordítják, szembehelyezkedik napjaink nemzetközi gazdaságélénkítési gyakorlatával. Félreértés ne essék: nem a hiány csökkentését kifogásoljuk, hanem annak mértékét.

A gazdaságpolitika monetáris lába, - az IMF-hitelkeret védőernyője alatt a pénzügyi krízishelyzetet túlreagáló jegybank, illetve a Monetáris Tanács döntése nyomán 11,5 százalékra emelt kamatszint - egyértelműen növekedéslassító, a beruházási rátát csökkentő, az ország finanszírozását drágító hatással bír. (Ezen aligha változtat a legutóbbi fél százalékos kamatvágás). .

Ugyanakkor a hazai ellenzék alapvető közgazdasági érvelése, miszerint Európa nyugati felén adócsökkentési hullám söpörne végig, meglehetősen gyenge lábakon áll. A Bizottság gazdasági ügyekért felelős tagja, Joaquín Almunia kizárólag a munkaerőt terhelő járulékok enyhítését javasolja a foglalkoztatási ráta drasztikus süllyedésének elkerülése végett, (amit egyébként a Gyurcsány-kormány is tervez), valamint, nem általános jelleggel, a forgalmi adó csökkentését. Ez utóbbit elsősorban a nagy élőmunka igényű, alacsonyabb hozzáadott értékű szektorokban, valamint a környezetbarát termékek esetében. Egyébként az orbáni retorikával ellentétben, a kisvállalkozások támogatását és az állami beruházások fokozását nem minden szektorra kiterjedően preferálja az Unió, hanem elsősorban a hosszú távú versenyképességet megalapozó területeken, így az oktatás, a zöld technológiák, az energiahatékonyság, illetve a kutatás-fejlesztés terén.

A magyar gazdaságpolitika - a kormányzati ciklusokon átívelve - háromszor esett már a túlzott egyensúlyközpontúság hibájába, melyért, térségi versenytársainkhoz viszonyítva, számottevő növekedési és beruházási deficittel, magas kamatszinttel, valamint a belső kereslet szűkülésével volt kénytelen fizetni: a ’90-es években, Orbán kormányzati ciklusának elején és a második Gyurcsány-kabinet időszakában.

Kitekintés

A globális kapitalizmus centrum-országainak gazdasági prioritását egyértelműen jelzik kormányzati és jegybanki intézkedéseik, illetve terveik: a növekedés minden - fiskális és monetáris - eszközzel történő elősegítését. „A gazdaság talpra állítása most sokkal fontosabb a deficit csökkentésénél, pénzt kell költenünk a gazdaság élénkítésére” – jelentette ki a napokban Barack Obama. Mint elmondta, szakpolitikai konszenzus van kialakulóban: jelenleg a költségvetési kiadások növelésére van szükség a súlyos recesszió elkerülésére,   átmeneti-leg háttérbe szorulnak az egyensúlyi  követelmények.  A JP Morgan  novemberi elemzése szerint az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed a következő hetekben  nagy valószínűséggel fél-fél százalékpontnyit vág a jelenleg egy százalékos irányadó rátából, így a jövő év végére nulla százalékosra eshet az Egyesült Államokban a kamatszint. Nem kizárt, más jegybankok is követik a Fed kamatvágását, hogy kiküszöböljék a recesszió és a defláció kedvezőtlen együttállását.

Az államszocializmusból a szabadpiaci kapitalizmusra áttérő gazdaság válságának időszakában, illetve a makrogazdasági pálya rendszerváltás utáni első nagy korrekciójának (a Bokros csomag) éveiben bebizonyosodott, hogy - az exportcentrikus gazdaságpolitika következtében rendkívül nyitott - az egyensúlyjavulás és a növekedési ütem fenntartására egyidejűleg alig képes a magyar gazdaság.

A beruházási ráta 7 százalékkal esett 1996-ban az előző évihez képest annak ellenére, hogy a jövedelem-átcsoportosítás egyértelműen a vállalkozói szféra számára volt kedvező. Akkoriban, ezzel párhuzamosan, a forint többszöri leértékelésének hatására 13 százalékos reálkamat-szint alakult ki, amely 10 százalékos extraprofitot jelentett az államadósságot finanszírozó nemzetközi pénzügyi szereplők számára. (Ekkor három százalék körül alakult a nyugat-európai kamatszint.) A kormány által alkalmazott szigorú fiskális restrikció túlzottan fékezte a gazdasági növekedést, holott ez utóbbi hozhatta volna a tartós egyensúlyjavulást és az adósság GDP-arányos csökkenését. Térségünkben a ’90-es évek derekán szinte mindenütt öt százalékos növekedés valósult meg, míg nálunk egy százalék környékén ingadozott.

A nagy államháztartási részrendszerek strukturális reformjától ódzkodó, az előző időszak stabilizációjának makrogazdasági eredményére is építő Orbán-kabinetet követően hivatalba lépő Medgyessy-kormány alatt folytatott gazdaságpolitika, például a forint elhibázott sáveltolása, újra a kamatszint folyamatos emelkedését generálta. Mindez, a vele párosuló intenzív fiskális politikával (száznapos programokkal), legalább tíz évre kényszerpályára állította a mindenkori magyar kormányzat gazdaság- és társadalompolitikáját.

A világgazdaság relatív pénzbősége miatt 2002-2003 folyamán a magyar állam viszonylag kedvező feltételekkel tudott kölcsönökhöz jutni a nemzetközi pénzpiacon. Ám egy évvel később, többek között a jegybank nemzeti valutát mesterségesen erősítő intézkedései hatására, az eurozóna-beli átlagos 2-2,5 százalékos kamat több mint ötszörösét, 12-12,5 százalékot volt kénytelen fizetni az állam, hogy finanszírozhassa a költségvetést.

A választásokat követően az Európai Bizottságnak 2006-ban benyújtott Konvergencia Program elsősorban az államháztartás hiányának csökkentésére koncentrált (a költségvetés szerkezetének módosítása és a redisztribúció mértékének csökkentése helyett), annak rendelve alá minden más makrogazdasági mutató alakulását. Ennek eredményeképpen az elmúlt két évben a gazdasági növekedés minimális volt. Az elmúlt két év során Magyarország a kényszerű fiskális restrikció következtében, már a globális válságot megelőzően, térségi versenytársaihoz viszonyítva újra jelentős növekedési és foglalkoztatottsági deficitet halmozott fel,. A helyzet e területeken tovább rosszabbodhat a krízis előttünk álló reálgazdasági szakaszában., a válságkezelés „szokásos” módszereinek ismeretében, továbbá a magyarországi feldolgozóipar eddig bejelentett leépítéseinek fényében

Pétervári Zsolt