Tenni vagy nem tenni? Az ellenzék kivár.

Gazdasági válságok idején az ellenzéki pártok előtt mindig komoly dilemma merül fel: tenni vagy lenni? A brit elemzők a mai válságban Cameron-dilemmaként írják le a helyzetet. David Cameron brit, ellenzéki konzervatív pártvezető nagy fölénnyel vezetett Gordon Brown előtt a politika és a gazdaság „normál” időszakában. A gazdasági szereplők, a sajtó, saját pártja egyaránt elégedetlen volt Brown tevékenységével, gúnyolódtak rajta, és biztosra vették azonnali bukását. A gazdasági válság és Brown válságkezelő lépései mindent megváltoztattak. Brown radikálisan szakított korábbi politikájával, az óvatos, manőverező, költségvetési egyensúlyt szem előtt tartó, a thatcher-i középosztályt kedvezményező New Labour politikával.

A válságra baloldali keynesianus választ adott: azonnali bankmentő csomaggal likviditást bővített, és államilag behatolt a veszélyeztetett bankokba; egy 20 milliárd fontos költségvetési élénkítő programmal ösztönzi a közületi beruházásokat; azonnali ÁFA-csökkentéssel bővíteni igyekszik a fogyasztást. Végül, felrúgta az 1988 óta létező íratlan szabályt, amely békén hagyta a felső középosztályt, s bevezetett egy új, 45%-os személyi jövedelemadó kulcsot a felső 1% megadóztatására. Gordon Brown és a brit Munkáspárt ezzel a programmal 8%-ra vitte föl a költségvetési hiányt, és 57%-ra az államadósságot.

S íme a Cameron előtti dilemma: vajon a brit munkáspárti gazdaságpolitika hibájaként és felelősségeként, vagy a nemzetközi válság részeként kezelje-e a válságot? Kívülálló bíráló és várakozó, vagy tevőleges együttműködő legyen-e a válságkezelésben? Föllépjen a Brown-csomag ellen, vagy helyeselje? David Cameron, és a konzervatív árnyékkormány pénzügyminisztere, George Osborne úgy döntöttek, hogy szembemennek. A brit konzervatív ellenzék hangsúlyozza, hogy a brit válságot Brown gazdaságpolitikája és nem a nemzetközi válság okozza. „Saját hibáit oldja meg hibásan”, „a maga előidézte válságot teszi még súlyosabbá”, mondja Cameron, „a felelőtlenség évtizedét idézte ránk e kormány”, teszi hozzá Osborne. „Mondjanak érdemit, tegyenek valamit!” – válaszol Brown. „Önöknek se programjuk, se felelősségérzetük!”

A tőke, a sajtó, a külföld, és a választók pillanatnyilag Brown-t kedvezményezik. Hisznek neki, elfogadják, hogy itt tenni kell. Nem firtatják a kormány felelősségét a pénzügyi válság előidézésében, inkább bíztatják a megoldásra. A britek még büszkék is, hogy Brown példát mutat a világnak. Ám a politikai elemzők fölvetik: vajon kitartanak-e a választók Brown és a Munkáspárt mellett a válság mélyülésével a recesszióban? Nincs-e mégis igaza Cameronnak: az ellenzéknek nem kell tenni, elég lenni. Elég várni, s minden alkalommal elmondani: nem mi voltunk, ők tették, ők a felelősek. A választó válságokban nem a kormányokat, hanem az ellenzékeket választja.

Orbán Viktor a maga Cameron-dilemmáját fontolgatás után döntötte el. A válságot korábban és jobban érzékelte, mint a kormány. A Nemzeti csúcsig együtt kívánt működni, engedményeket tett (lemondott az október 23-i tüntetésről, hajlott a közös európai fellépésre, elment a csúcstalálkozóra). A Nemzeti csúcs hozta a fordulatot: ha ott és akkor elő akar, elő tud állni válságkezelő programmal és reform-ajánlattal, ha ott veti föl, amire a Fidesz már elszánta magát, hogy szakértőt ajánl a kormány élére, és támogatást ígér annak válságkezelő lépéseihez, akkor államférfinek mutatkozik. Nem tette. Az IMF-EU csomag kormányzati tárgyalásából való teljes kirekesztése a Nemzeti csúcs idején, Orbánt arról győzte meg, hogy tárgyalni és együttműködni lehetetlen, ellenfele kizárólag látszattárgyalásokat akar. Fölmérte, hogy belpolitikai eszközökkel nem tudja elmozdítani Gyurcsányt, és hiába vár külső támogatásra. Föladta, hogy küzdjön a költségvetés kapcsán, letett az előre hozott választásokról.

Ettől kezdve, Orbán a Cameron-dilemmát az ellenállással, a bírálattal, illetve hallgatással és várakozással oldja meg. Nincs se fegyverszünet, se offenzíva: állóháború van. És Orbánnál nincs árnyékkormány, ellenjavaslat, mint az európai ellenzékeknél. Szigorú döntése: aki a Fideszből érdemben nyilatkozik, pozitív javaslatot tesz, tárgyalásokba bocsátkozik, halál fia. Az ellenzék egyetlen feladata a politikai bírálat és a várakozás. Gyurcsány nem Brown, és a magyar helyzet nem azonos a brittel. Gyurcsány hiteltelen rossz tanuló, Brown nem az. Brown betesz a gazdaságba, élénkíti a fogyasztást, nem törődik a hiánnyal. Gyurcsánynak ki kell vennie, meg kell szorítania, és még lejjebb kell vinnie a hiányt. Orbán ezért nem aggódik: az elvonások, a reálgazdasági válság 2009 tavaszán megsemmisítik a maradék kormányzati népszerűséget. Tehetsz bármit, véged van. Nyeregben vagy, de mögötted a halál ül.

Orbánnak három komoly problémával kell számolnia: Az első, ma legfontosabb, a külföld. A nemzetközi piacok és a gazdaságpolitikusok a hiteles politikust a tettek, és nem a várakozások, a csomagok és nem a bírálatok politikusaként írják le. Korábban is alacsony nemzetközi hitele még inkább alászáll. Nincs nap, hogy diplomata, külföldi gazdaságpolitikus ne kérdezné: mi az ellenzék programja, mit fognak tenni, ha hatalomra kerülnek? Nincs válasz. Pedig 2010-ben legalább akkora szüksége lesz nemzetközi támogatásra, mint a mai kormánynak. Választásokat lehet nyerni a külföld nélkül, de válságot kezelni, kormányozni nagyon nehéz. Nemzetközileg hiteltelennek lenni euro-milliókat, milliárdokat jelent.

A vállalkozók nem érnek rá várni. A Fidesz, Orbán szerint, a nemzeti érzelműek, a keresztények és a vállalkozók szentháromságának pártja. A két előbbit talán nem érdeklik a gazdaságpolitikai tettek, de a vállalkozókat igen. Aki nem akar, nem tud választ adni a számukra életbevágó kérdésekre, azt cserbenhagyónak és tisztességtelennek tartják. Nem a kormány bírálatára kíváncsiak, hanem konkrét együttműködésre. A Reformszövetség nem gyurcsányista kormányügynökök vállalkozói összeesküvése, hanem tisztességes vállalkozók mentőcsónak-vállalkozása. Továbbra se tartják Gyurcsányt semmire, hiszen nem kormányoz, csak szaval. De bíznak abban, hogy Bajnai, Gráf, a kormány jobbjai kialakítanak valamit velük együtt. Választásokat lehet nyerni a vállalkozók nélkül, de kormányozni kínos lesz.

És végül az önkormányzatok. Nagy bajban vannak az ellenzéki vezetésűek. Lehet ordítozni, lemondásra fölszólítani a kormányt, de nehéz megúszni a válságot a kormánnyal való együttműködés nélkül. Ha városodban bezárni készülnek a transznacionális vállalatok, jönnek az elbocsátások és nem lesz adófizetőd, akkor bele kell kapaszkodnod a kormány kezébe, hátha közbenjár az anyacégeknél Münchenben és Stuttgartban, Amszterdamban és Helsinkiben. Ha elveszíted a fizetőképességedet, ha fenyeget, hogy nem tudod fönntartani az intézményeidet, ha be kell zárnod az óvodáidat, iskoláidat, kórházaidat, ha el kell bocsátanod az embereket, foghatod ugyan a kormányra, de mégis neked kell végrehajtanod.

Ha esélyed sincs, hogy fejlesztéshez juss, csak a kormány segítségével, akkor tárgyalnod kell. Lázár János Hódmezővásárhelyen és Borkai Zsolt Győrben, Zombor Gábor Kecskeméten és Rogán Antal a budapesti V. kerületben nem érnek rá megvárni, amíg Orbán központi komisszárjai „megoldják” helyettük az ügyeket (nem ér rá Kósa Lajos se Debrecenben, bármennyire szeretné elhitetni). Úgy kell nekik az önkormányzati reálstratégia, valamiféle politikai és gazdasági reform, mint egy falat kenyér. Választásokat lehet nyerni (?) önkormányzatok nélkül, de kormányozni kemény lesz.

Gyurcsány elnémította a gyáva és erőtlen szocialista alternatívát a válságkezeléssel. Tehet bármit, vége van. Orbán megfélemlítette a Fideszen belüli „béke- és programpártot” a várható győzelemmel. Nyeregben van, de mögötte a halál ül. Nincs Navracsics javasolta program és árnyékkormány, Pokorni kezdeményezte szakértői vezetés, szertefoszlott Varga rebegő tárgyalási próbálkozása, Matolcsy hétpontos pozitív javaslata. Nincs más érdek, mint nyerni. Felcsút (Orbán)-Pápa (Gyurcsány): 2:0. Ország, nemzet, jövő – hagyjatok békén!