Bächer Iván ominózus - kalandos sorsú és rendhagyó - Séta c. jegyzetét olvasva (Mellékeltük. A szerk.),  mintha időalagútba lépnénk. Úgy érezhetjük, több mint húsz évet röpültünk visszafelé. A posztkommunista baloldalnak (valamint intellektuális holdudvarának) nem erőssége, hogy bajban is képes higgadt gondolkodásra. Ehelyett apokaliptikus rémvíziókkal ijesztgeti önmagát és híveit. A Bächer-levél ennek jelkép-és tünetértékű kifejeződése. Világlátása primitív: ha mi (a baloldal), eltűnünk, utánunk csak a fasiszta özönvíz jön. Csakhogy ez ugyanoly irracionális, mint a kormány gazdaság-és társadalompolitikája is volt az utóbbi hat-hét évben.

Bächer Iván © Wikipedia.org

Bächer Iván  írásának számos részlete tökéletesen igaz. Amit leír a regnáló adminisztráció korruptságáról, majdhogynem közhely. Lassan követni is reménytelen a naponta gyarapodó szennyes ügyeket. Az sem vitás, hogy fenti botrányok komolyan hozzájárultak a demokratikus politizálást „zsidó trükknek” gondoló radikáljobb előretöréséhez. Cikke ott megy át szürreálba, mikor bemondja a diagnózist: „Jöjjenek a derék nácik. Legalább tiszta lesz minden. Tiszta lesz a mocsok. Borzalmas lesz, de egyértelmű...Jöjjenek a nácik. És akkor ezek elmennek legalább… Egyféleképpen lehet szabadulni tőlük. A Jobbikra kell szavazni.”

Nyilvánvaló, hogy a szerző az őrületig túlhajtott vitriolos irónia, a szarkazmus eszközével operál. Nem valószínű, hogy a szoclib kötődésű publicista átigazolt a Jobbikhoz. A Népszabadságban kedden megjelent Ököllel a zongorát c. bizonyítvány-magyarázójában ki is fejti: „Azt írtam: a nácikra kell szavazni. Igen. De én ezt a saját lapomba, a saját olvasóimnak írtam. Nem is én írtam. A kétségbeesés íratta ezt velem. Akik az elmúlt években beleolvastak közleményeimbe, jól tudják: soha nem lennék képes ilyet cselekedni.” Csakhogy ebből is kiderül: valóban a Sötétség-Fény leegyszerűsítő pártharcának látja a magyar belvilágot. Miként elmondja, „Én ezt a jobboldalt nem utálom. Én ezt a jobboldalt gyűlölöm…A magyar jobboldal pedig nem hazudik. Az a hazugság maga.”

A magyar baloldal nagyjából így gondolkodik a jobboldalról. Hogy szalonképtelen, „mucsai bunkó” fasiszták. Ami ostobaság. Melyet nem igazol, hogy sajna az előítélet kölcsönös. Túloldalt, jobbról pedig róluk gondolják azt, hogy valamennyien megátalkodott, nemzetellenes rendőrállami tömeggyilkosok leszármazottai, eszmei örökösei. Jobbos közírók fejtegetik nagy tetszést aratva, hogy ez a kormány elvetemültebb Rákosinál is. Csakhogy van egy ok, ami miatt a baloldal felelőssége nagyobb. Ugyanis neki több lehetősége volt saját hülyeségeinek kibeszélésére.

A folyamatosan puhuló Kádár-rendszerben, a ’70-es, ’80-as években taggyűlésen, lakossági rendezvényen, olvasói levélben, pártveteránként memoárban bárki szidhatta véresszájú módon az „ellenséget.” Imperialistákat, a NATO-t, az ellenforradalmárokat, a szamizdatos másként gondolkodókat, a vatikáni klerikális reakciót, stb. Legfeljebb a „bársonyos szocializmus” pragmatikus káderei maguk között elnézően összekacsintottak: „Kicsit balos az elvtárs!” De bántódása emiatt önmagában senkinek nem esett. A rendszer engedékenységét balról kritizálókat csak akkor vegzálták, ha Mao-és Guevara-hívőként a pártot és a Szovjetuniót is bírálták

A jobboldali szélsőséget, a nyílt antiszemitizmust, irredentizmust, nacionalizmust a diktatúra keményen üldözte. Burzsujozni lehetett, zsidózni nem. A vadbalosok a rendszerváltásra alaposan kiburzsujozták magukat, a vérjobbosoknak azonban nem volt lehetőségük rá, hogy kizsidózhassák magukat. A polgári demokrácia aztán megteremtette ennek a lehetőségét is. Szabad országban bármilyen nézet korlátozás nélkül terjeszthető, ha nem valósít meg bűncselekményt, tehát nem uszít bizonyíthatóan erőszakra. A jobboldal „veszettjei” a negyvenéves szilencium, eszméik kényszerű magukba fojtása okán persze frusztráltak és agresszívek voltak. Fokozta a bajt, hogy az utódpárt – elődjéhez méltóan – a legtöbbször valamennyi, markánsan jobboldali, szocialistaellenes képződményt lefasisztázta, függetlenül attól, hogy ténylegesen rászolgált-e a negatív jelzőre, vagy sem.

A sort Grósz Károly nyitotta meg, ’88. november 29-én mondott sportcsarnoki beszédével. Melyben leszögezte „a harc eredménye csak tőlünk függ, mert osztályharc lesz ez a javából. Attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mellé tudjuk-e állítani a józan erőket, s ha kell határozottan fel tudunk-e lépni az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben. Ha igen, megmarad a rend, a biztonság; túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, s egy új, korszerűbb és hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni.” Utána összegzésképpen hozzátette: „A Magyar Szocialista Munkáspárt pedig nyílt politikai harcot fog folytatni a szélsőséges, jobboldali, reakciós erőkkel szemben.”

Hogy ez a forgatókönyv lesöpörtetett a történelmi színpadról, nem Grósz Károlyon múlott. Inkább azon, hogy a rendszer – külső támogatását, valamint belső erőtartalékait vesztve – nem mert már erőszakot alkalmazni. De az utódpárt (és holdudvara) megőrizte azon szokását, hogy ellenfelét démonizálja. Természetesen szélsőjobboldal minden demokratikus országban, így nálunk is van. Az is tény, hogy a mainstream, mérsékelt jobboldal - belpolitikai számításból - lebecsülte, bagatellizálta, integrálni, „megszelídítve domesztikálni” akarta a szélsőjobbot és a szélsőséges jelenségek szélsőséges voltát tagadta, kisebbíteni-enyhíteni próbálta. Időnként pedig taktikai gesztusokkal élt vállalhatatlan figurák irányába. De az is tény, hogy a kormányon lévők és a főáramú média a szélsőjobb médiajelenlétét hírérték-torzító módon túlméretezték. Akkor, amikor a pár éve csak 2-3 százalékos Jobbik ezt objektíve semmivel nem érdemelte ki. Ugyanígy tény, hogy a szoclib oldal a „vérjobb” akciórádiuszát, tényleges befolyását politikai érdekből – a fasisztakártya kijátszása végett - feltupírozta. (Ezt tették 2002-2008 között, amikor a radikáljobb sohasem ment a parlamentbe jutási küszöb fölé.)

A baloldal csupán akkor volt képes racionális politikát (ésszerű gazdasági lépéseket tevő kormányzást) folytatni, amikor ’94-ben fölényes győzelmet aratott a megosztott, erőtlen jobboldalon. Ugyanakkor 2002-ben, amikor csak kis híján nyert Orbánnal szemben, költségvetésileg fedezetlen, irreális osztogatásba fogott, hogy a jobboldali visszatérést meggátolja. Mert az szerinte egyenlő a borzalommal. (Ennek cechjét nyögjük ma is.) Képtelen volt belátni: a radikáljobbosok a Fidesz-táboron belül kisebbségben vannak. A párt többsége mérsékelt jobbközép irányt követ. Nem utolsósorban a „gyengekezű, engedékeny, túl puha” Orbánnal való elégedetlenségük miatt „vonult ki” a szélsőjobb oroszlánrésze a Fideszből. Balliberálisainkat mindez nem zavarja.

Bächer csak a baloldalt és a nácikat látja. A Fideszt természetesen lehet és kell is bírálni. Voltak, vannak, és nyilván lesznek is gyanús, kétes ügyeik, visszatetszést keltő baklövéseik. Senkitől nem követelhető, hogy egyetértsen velük. Világnézeti alapon is elvethetők, bírálhatók jobboldali eszményeik. Ám amit Bächer nem hajlandó észrevenni: Magyarországon van kormány-és szalonképes, Unió-szerte respektált, nyugatbarát ellenzék. Fidesz-Magyar Polgári Szövetségnek hívják.

Papp László Tamás