A köz ellenőrizze a fejesek bérét és jutalmátl!

Totalitárius és tekintélyelvű rezsimekben (pl. a szovjet típusú rendszerek kezdeti éveiben) volt népámító szokás, hogy a köztisztviselők, vállalatigazgatók fizetését a szakmunkásbérek nívóján tartották. Ennek következménye a csúszópénzek elterjedése, a közszféra minőségromlása, alulmotivált hivatalnokok unott és embertelen hozzáállása lett.

Amit javaslunk, hogy a közintézmények (kórház, iskola, múzeum, rendőrkapitányság, stb.), köztestületek illetve a közcégek vezetői béreinek megállapítása, illetve a jutalmak, prémiumok, végkielégítések léte és mértéke ne egységes, kollektív-normatív bértáblák és/vagy a tulajdonosi jogokat átláthatatlanul gyakorló, önkényes politikusi döntések függvénye legyen. Minden szinten vezessék be az ügyfelek (betegek, sértettek, látogatók, előfizetők és utasok) által adott minőségértékelést. Milyen gyors a buszközlekedés, mennyire tiszták a kocsik, milyen udvariasak és hozzáértőek az orvosok, a nyomozók, segítőkészek-e a terem-és parkolóőrök, jegyellenőrök, sofőrök, a köztisztasági és kommunális cég ügyfélszolgálatosai, mennyire végeznek alapos munkát a kukások? Nem tartják-e a markukat?

A kérdőívekre adott válaszokat reprezentatív mintába foglalnák. A hanyag, korrupt, inkompetens beosztott az adott területet felügyelő fejes (főigazgató- és vezérigazgató-helyettes, osztályvezető, rangidős munkaszervező) jutalompontjainak számát csökkentené. Minél több orvosolatlan, kivizsgálatlan és megtorlatlan panasz van egy szakterületre, annál kevesebb pluszjuttatásra és végkielégítésre számíthat majdan. 

Emellett, a laikus osztályozáshoz társulva kiépítendő a közalkalmazotti, köztisztviselői vezetők és közcég-menedzserek független szakmai minőségbiztosításának rendszere.   Mondjuk, az Állami Számvevőszék erre szakosított intézményének kérdezőbiztosai a dolgozókat és a főnökkel kapcsolatba került ügyfeleket, előfizetőket, alvállalkozókat kérdeznék ki. Nem politikai, hanem munkajogi, szervezetpszichológiai, emberi alapon. Emellett „beépített emberként”, próbavásárlóként, próbadolgozóként maguk az ellenőrző közegek is tesztelnék: hogyan bánik a főnök az adófizető kliensekkel, a partnerekkel, a neki alárendeltekkel? Nincs-e összeférhetetlenség? Nem fordul-e elő, hogy a vezető saját rokonát (netán az őt kinevező párt embereit) teljesen feleslegesen létesített sportállásokban – szakértői, tanácsadói státuszokban – foglalkoztatja? Ezek ugyanúgy beépülnének a pontrendszerbe. Minden jutalmat, extra javadalmazást részletesen (és az intézmény honlapjára feltéve, nyilvánosan) indokolni kellene. 

Legvégül pedig: törvényileg kimondandó, hogy az illetékes, közpénzt utalványozó csúcsvezető az általa kifizetett összegek jog-és szabályszerű voltáért nem csupán büntetőjogilag, de a magánvagyonával is kártérítésileg felel. A jogsértően (vagy akár csak a cég belső rendelkezéseibe ütköző módon) realizált végkielégítések, sikerdíjak, honoráriumok az ő bérét (valamint behajtható ingó-és ingatlanbirtokait) terhelik. Az sem lenne elvetendő, ha – az 1 százalékos civil/egyházi SZJA-felajánlás mintájára – maga a polgár dönthetné el: melyik intézményt, vállalatot (és azon belül vezetőt) illet jutalom. Tehát az extra pénzosztás bizonyos hányada fölött maga a honpolgári közösség rendelkezne.

Mindezen ötletekről lehet vitatkozni. De egy biztos: az a vérforraló, bicskanyitogató, a demokrácia és piacgazdaság alapjait kétségbevonó szélsőséges demagógok kezébe muníciót adó gyakorlat, ami a vezetői javadalmazások terén az utóbbi években (de valószínűleg korábban is) folyt, morálisan, jogállamilag, emberileg és politikailag egyaránt fenntarthatatlan. 

Papp László Tamás