Szívből remélem, hogy a 2010. áprilisi országgyűlési választásokon a Magyar Szocialista Párt az ország második legnagyobb pártja lesz, amely a várhatólag győztes Fidesszel szemben a parlamenti ellenzék legnagyobb erejét adja. Szeretném, ha a szocialistáknak legalább kétszer annyi képviselőjük lenne, mint az új, félelmetes erőnek, a Jobbik Magyarországért Mozgalomnak. Ezt azonban a dolgok jelenlegi állása mellett távolról sem lehet biztosra venni. Nem véletlenül utasította el Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója, hogy a közvéleménykutatások szerint behozhatatlan előnnyel vezető párt elnöke, Orbán Viktor televíziós vitát folytasson Mesterházy Attiilával, a szocialisták „színtelen, szagtalan és súlytalan” jelöltjével. Azt mondta: távolról sem lehet biztosra venni, hogy az MSZP lesz a második legerősebb párt a választások után megalakuló parlamentben, így nincs indok arra, hogy Fidesz elnöke kiálljon Mesterházyval a kamerák elé egy mindig kockázatos televíziós vitára.

Gyurcsány lemondása után nyilatkozik © MTI

Bármennyire kívánatos lenne, hogy 2010 májusában egy mérsékelt jobb- és baloldali párt adja az országgyűlési képviselőink túlnyomó többségét, és a radikális nacionalisták elszigetelhető kisebbségben maradjanak, valóban elképzelhető, hogy a Jobbik megelőzi az elmúlt két évtized alatt három cikluson át kormányzó, sőt, 1994 és 1998 között, Horn Gyula miniszterelnöksége alatt abszolút többség birtokában (54,15 százalékos többség a parlamentben, 209 mandátum!) a rendszerváltás korrekciójának lehetőségét vétkes módon elmulasztó MSZP-t. A szocialisták ugyanis a most induló intenzív kampányban olyan hibát készülnek elkövetni, amelyet ha sürgősen nem korrigálnak, valóban elképzelhető, hogy a bejutási küszöb környékére tornásszák le a pártjukat. Rosszabb eredményt érhetnek el, mint 1990-ben, a rendszerváltás idején megtartott első szabad parlamenti választáson. Ekkor, mint ismeretes, az első fordulóban a szavazatok 10,89 százalékát, végül pedig 33 képviselői helyet, az összes mandátum 8,55 százalékát szerezték, és ezt teljes bizalomvesztésként, valóságos földcsuszamlásként élték meg.

A Népszava online 2010. január 8-án foglalkozott az MSZP kampánystratégiájával: „A kampányban a legfontosabb szerep Mesterházynak és Lendvai Ildikó pártelnöknek jut, de mellettük számítanak Kovács Lászlóra, Szili Katalinra, Botka László szegedi polgármesterre. Gyurcsány Ferenc feladata lesz, hogy a vidéki szocialistákat felrázza, Bajnai Gordon pedig a kormány eredményeit fogja bemutatni. A hírek szerint azonban az MSZP is inkább március közepén, a finisben erősít majd, akkor igyekeznek döntésre bírni a még visszanyerhető szavazókat.”

Nehéz felmérni, hogy két, ilyen katasztrofális eredménnyel járó, egymást követő kormányzati ciklus után, a válság kellős közepén, amikor a gazdasági recesszió – mely távolról sem független az előzőleg elkövetett gazdasági hibáktól – Magyarországon még sokkal mélyebb, mint más, közép-európai országokban, az említett politikusok közül ki tud reményt kelteni az emberekben, ki tudja elhitetni, hogy mindennek ellenére érdemes az egyetlen, magát baloldalinak valló pártra szavazniuk. Van azonban valaki, akit semmiképp sem lenne szabad a szocialistáknak bedobni a „kampány mélyvizébe.”

Ez a politikus a szereplési lázban égő Gyurcsány Ferenc, akinek a vidéki szavazókat kellene felráznia. Könnyű kitalálni, mi történik majd, ha a botrányos körülmények között lemondott miniszterelnök, az MSZP országos listájának negyedik helyen jelölt politikusa, aki nincs tisztában azzal, mennyire megosztó személyiséggé vált, a nyilvánosság elé áll. (Sejtelmem sincs egyébként miért volt olyan sürgős, hogy a szocialisták már 2009 decemberében elfogadják országos listájukat, miközben a Fidesz most is ráér, kivár, legújabban már csak márciusra igéri az országos listáját.) 

Szinte boritékolható, hogy a tévécsatornák Gyurcsányra koncentrálnak majd, és persze az őt és regnálását élesen elutasító ellenzéki erők (mind a Fidesz, mind pedig a Jobbik, a különböző polgári szervezetekről nem is beszélve) tüntetéseket rendeznek majd ellene, melyek szintén médiaeseménnyé válnak. Egy csapásra kárba vesznek azok a szocialista párti erőfeszítések, amelyek Bajnai Gordon miniszterelnökké való kinevezése és egyes, Gyurcsányhoz köthető, kompromittált miniszterek (Veres János, Draskovits Tibor, Szilvásy György) távozása óta arra irányultak, hogy az MSZP történetében új lap kezdődjék.

Nem tudom, volt-e valaha is példa arra, hogy egy bukott miniszterelnök és pártelnök akkor álljon a közvélemény elé és kampányoljon, amikor az a párt, melynek felmérhetetlen károkat okozott, még hatalmon van, s éppen az elkerülhetetlen, a végsőkig halasztott politikai vereség elviselésére készül. Azt ugyanis remélni lehet, hogy egy párt vagy mozgalom, melytől a választók megvonták a bizalmat, idővel visszanyeri azt, és a bukott politikus újra visszatérhet az újra népszerüvé vált élén. (Elég, ha Winston Churchill példáját idézem, aki pártja élén 1945 májusában vereséget szenvedett a Munkáspárttól, majd 1951-ben, egy újabb győzelem után harmadszor is hatalomra került.)

Gyurcsány eddigi pályafutása azonban nehezen illeszkedik a parlamentarizmus normáihoz. Medgyessy Péter puccsszerű lemondatása után, 2004 augusztusának végén jutott hatalomra, és lemondása után, hasonlóan kétes körülmények között, manipulatív „konstruktív bizonytalansági indítvánnyal” jelölte ki az utódját, Bajnai Gordont, 2009 május elején. Igaz, közben a pártja élén megnyerte a 2006 tavaszi választásokat, de ennek a győzelemnek a legitimitását ő maga kérdőjelezte meg Balatonőszödön tartott beszédében.

Egyértelműen látszik, hogy az időzavarba került szocialisták Gyurcsány Ferencet, volt sztárpolitikusukat se kiköpni, se lenyelni nem tudják. Medgyessy Péter miniszterelnökségéről a párt kritikus véleményt alakított ki, bírálva osztogatási politikáját, de nyoma sincs annak, hogy szembenézne mindazzal, ami a Gyurcsány-korszakban történt. Pedig az ellenzék mindenekelőtt erre az időszakra, azaz 2006 májusa és 2008 szeptembere közötti, a gazdasági válság kirobbanása előtti periódusra vezeti vissza az MSZP „ámokfutását”. Erre az időszakra esett a máig tisztázatlan körülmények között nyilvánosságra hozott őszödi beszéd, a tévéostrom és a vizitdíjról rendezett népszavazás, sőt, a Jobbik megjelenése is a hazai politikai palettán. És ez volt a neoliberális doktrinákkal való felelőtlen kisérletezés, meg a korrupció elterjedésének kora is, mely abba a mély gödörbe jutatta Magyarországot, ahol most is van.

Ismétlem: szeretném, ha az MSZP legalább középpárt maradna a parlamentben, jóval erősebb, mint a Jobbik, hiszen a magyar társadalomban jelentős tartaléka van a baloldalnak, ahogy ezt a választások eredményei 1990 óta folyamatosan megerősítették. De ahhoz, hogy a szoicialisták túllépjenek a saját árnyékukon, már a választások előtt, Bajnai Gordon miniszterelnöksége alatt szembe kellett volna nézniük Gyurcsány Ferenc örökségével. Ezt nem tették, sőt, mintha még mindig ragaszkodnának az egykor sokat ígérő, tagadhatatlanul jó képességű, de elképesztően önfejű, önsorsrontó politikushoz. Előbb-utóbb az MSZP megszabadul Gyurcsánytól. Ha nem előbb, hát a választások után, ami várhatóan megerősíti azok pozícióját, akik majd véghez viszik a „gyurcsánytalanítást”. De ennek ára sokkal nagyobb lesz 2010 áprilisa után, mint előtte, és a késlekedés, a habozás az egész baloldal jövőjét kockára teheti.

Pelle János